Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

ugy, mint a másik tele volt erős és szakadatlan Larczczal a mindennapi kenyérért s épen az ifjúság legszebb éveiben, melyekben sokan még az édes gondtalanság verőfényes napjait élik, kegyetlenül nehezedik az életben minden támasz nélkül álló szegény ifjú vállaira a legkeservesebb napi gondoknak megsemmisítéssel fenyegető súlya. Tengődik, csakhogy Budapesten az egyetemre járhasson ; a boszniai hadjáratban elviszik katonának, átéli a hadjárattal járó összes szenve déseket, hónapokig szabadban hál s a „Hej, be hangos a becsali csárda" költője nem egyszer elmondhatta magáról egy másik népdalt idézve : „Zápor mossa a takaróm fehérre" . . . De hát ez elvégre is katonadolog volt. Háborúban nem puha kényelem az osztályrészünk s szerencsésnek vallhatja magát, a ki épkézláb végig küzdheti. De a béke ... a béke ebben a mi protekcziós világunkban, melyben gyakran épen az igaz tehetséget nem protezsálja senki ! Egy valódi költői tehetség ? ! Ugyan ki az ördög törődnék vele ? ! Ám daloljon, ha kedve tartja, s ha épen jókedvünkben talál, talán el is nevezzük öt pacsirtának, esetleg meg is hallgatjuk dalát mint a pacsirtáét — ingyen. Az állam ingyen telket ád piktoroknak, szobrászoknak, hogy azon maguknak műtermet építhessenek, ad nekik ösztöndijat, olyikat külföldre is utaztatja, s kap ösztöndijat a tehetséges zenész és énekes is, csak épen az iró, a költő nem kap semmit, minek is ? ! hiszen megélhet müvei után, melyet a közönség — nem vesz meg. Ah, a jó közönség! Aki inkább fizet a legutolsó czirkuszi gókler hülyeségeiért, semhogy egy költői müvet megvenne, s abban gyönyörködnék. Akinek jobban imponálnak egyik-másik országgyűlési képviselő butaságai, melyeket szellemesség czimén a t. Házban előad, s melyekről aztán a hírlapok utján a Kárpátoktól Adriáig mindenki tudomást szerezhet, mig egy-egy szerény költő müvei, aki mellett pajtások nem ütik a reklámdobot, aki nem praktikus, akinek müveivel tehát nem egy lap csak ugy futtában végez néhány szóval — íelvágatlanul . . . Küzd, küzd és küzd. S a sok küzdelem és sok csalódás évek multán keserűséggel tölti el : Oh, de bánom, könyek között bánom Átálmodott rideg ifjúságom, S leszámolnék egy perez alatt véled, Csak egy ősz fej ne siratna, Csak egy SLÍV meg ne hasadna, — Élet, élet, kinos, átkos élet ! De azért teljes elcsüggedés sohase vesz erőt rajta. Talpig becsütetes férfi, ki jóbarátok társaságában igen szeretetreméltó, mulattató is tud lenni, gyönyörűen dalol, s ez alatt maga is feledi, másokkal is feledteti az élet keserűségeit, mondom : talpig becsületes férfi, ki a legterhesebb munkától se rettenne vissza, csakhogy kötelességeit teljesítse önmaga, hozzátartozói és a társadalom iránt. Mily nemes fiúi gyöngédséget látunk nála édes atyja iránt, kiről legkeservesebb napjaiban se feledkezik meg ! Csak az az ősz fej ne csüggedjen nehéz gondok miatt ! ... És mily nemes szerelmében is ! Itt a gyürü a jegygyűrű ujjadra, Hűségedért hű szerelmem ezt adja ; Hét esztendő keservét és bánatát E perczczel a feledésnek adja át . . . Hét év alatt rozsdás lesz a vasdarab, De a hűség szinaranya egy marad. S e „hét esztendő" czimü költeményét igy fejezi be : Te az enyém, én a tied, életem ! Együtt járjuk a világot idelenn, S ha majd egyszer a mennyekbe felmegyünk,