Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Sugarat szór most is sötét éjszakába, Ismeretlenül élt, sirja ismeretlen; Nem tudják, hol pihen, néma föld, öledben ! Egyre ezt kérdeztem, csak ezen töprengtem. Kérdésemre választ sehol se nyerhettem. Atyámhoz fordultam végre, utoljára, 0 vezetett egykor a világosságra. A szent agg mosolygott és ősz fejét rázta, S mintha méz csepege, mikor megnyílt szája, Felhangzott válasza, hangzott meggyőzően, Hogy a kétely nyomban szűnt a kétkedőben : Az Isten látnoka az is meghal, igaz! De csupán előttünk látszik halálnak az, Az ég hirnökei mint egykoron, régen, Most is köztünk járnak, vezérelnek szépen. Oh, él a próféta! élnek a látnokok! Életükhöz halál nyúlni soha nem fog, Köztünk járnák, köztünk, a dicső szellemek, Fülünkbe titkon az ő szavuk remeg. Mámoros szivemet e szók hallatára Átjárta mennyei gyönyörűség árja. Ujjongó könyekkel és ujjongó szókkal Illettem atyámnak két kezét hő csókkal. Ha meghal a gazdag, ki ura kincseknek, Fölhangzik panasza a sóvár tömegnek ; Hangosan jajong a szónok, gyászéneklő, Tudja, hogy a panasz mostan aranytermő. De akármilyen bölcs, ha meghal szegényen, Ráillik a jelszó mely hangzik eképpen: »Szegeny bölcsessége megvetésnek tárgya !« Szó és ének nélkül száll sirba az árva. A kincsek uráé volt minden becsület; A szegény, mint a íöldpora, oly megvetett. Mikor király halt meg, jöttek a siratok, Gyászéneklőn ruha csupa foszlányba lóg, És egy jajba olvadt a nép zokogása, Soká nem ért véget hangos jajgatása. És óh az író is, a történetíró, A mint jegyzi a gyászt, minden szava síró. Jajjongva hirdeti a nagy veszteséget, Hogy elvesztett a nép, hatalmas ur téged! De mikor próféta szenderül jobb létre, Ki bolond siratná, ugyan ki kisérje ? Legföljebb a koldus, rongyokba burkolva, Kisér ki, oh, látnók, végső nyugalomra ; Nem vagyok próféta, tollforgató csupán; Az igazság a czél, indulok azután. Fel, oh, Isten, segits, fel, oh, nézz e népre ! Mely az igazságért még megkövez végre!