Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Csak egy lélek szállt el tőlünk Föl a fényes magasságba, És ugy rémlik mégis nekünk, Mintha szivünk, minha lelkünk Mindnyájunknak vele szállna. Csak egy ajak néma csupán : A viharok harsonája; S hegyeinken, völgyeinken Néma csend ül — más hang nincsen, Mint egy nemzet zokogása. Csak egy sötét, bús sirhalom, Mégis annyi köny hull rája, Mintha könynyé szakadt volna S fájdalmában ott tombolna A vizeknek oczeánja. Rideg halál orgazdája : Sirok éje, örök éje. Indítson meg veszteségünk : S ha elvetted a port tőlünk, Szellemét hagyd ránk cserébe ! Balog István Irta : Szarvas Mariska. Bent a Bakony közepén, magas hegyek közé szorulva, hallgató mély völgyben állt a — Riczamajor. Sötét, komor erdőség szegte minden oldalról, lombok borultak védőleg a piczi nádfedelü pásztor-házak fölé s a százados tölgyek, haragoszöld bükkők, karcsú nyárfák, tul emelkedtek büszkén a magasba néző kéményeken, melyeknek füstje összegomolyodott az erdő ködével. . . . Csendes novemberi éjszakán, midőn mélyen pihent a majorban minden s még az erdő zúgását is alig lehetett hallani, erős, biztos kézzel verték meg az egyik pásztor-ház ablakát kétszer-háromszor egymásután. — Egyszeribe nyissák ki! . . . A bosszús, de parancsoló hangon kiejtett szavakat ujabb, erősebb zörgetés követte. Bent nem döbbentek meg a »barátságos« keltegetésre, valami megszokott dolog lehetett az már, — a gazda felkelt szép csendesen a jó meleg ágyból, cseppnyi méltatlankodás nélkül, gyufát gyújtott, aztán oda szólt, oda súgott valamit az >asszonynak«, a mitől az csodálatosan eleven lett egyszerre, azután kezébe vette a kis olajmécsest s felnyitotta az ajtót. Kopogás hangzott a gádoron végig s egymásután tizenkét szál legény lépett a szegényes, a gyengén megvilágított szobába. Egyik délczegebb, szebb volt, mint a másik, tartásuk délczeg, öntudatos, büszke és daczos . . . Szemeikben a könnyű, a kedvük szerint való élet sugárzása, karjaik csupa izom, csupa erő . . .