Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Igen, — a tizenegyé ! A tizenkettedik, az már egészen más volt ! . » . Magas, szikár, erejefogyott, beteges alak, halovány arczczal, semmi abból a hivalkodó daczból, félelmet nem ismerő elszántságból, mely a társai szemében lobogott, félénk nyugtaladkodás inkább a nézésében, melylyel folyton a társai mozdulatait követte. Egyenkint léptek be, a kis olajmécses silány, sárga világa megcsillant a »vagott nyelü« fokosok élén. Szótlanul rakták le fegyvereiket egy csomóba, utána a kis » varrottas szűrt « dobálták le a vállaikról, azután szép csendesen helyet foglaltak a négyszögletű diófaasztal mellett. Pár perez múlva csipkésszélü vászonteritő került fel az asztalra, hosszúnyakú boros üvegek szép sorjában s a kis olajmécses mellett két szál gyertya hintegette halavány, gyenge fényét. Az »első legény< sorra kínálta társait a csillanó borból. — Igyatok ! Mindenki hozzáfogott szívesen, a barna arczu, tüzes szemű legények felemelték a poharaikat, csak az a halvány, beteges képű legény tett ugy, mintha nem hallotta volna a biztatást. Szomorúan, lecsüggedt fővel ült a helyén, mintha félig már elhagyta volna az élet s az a kicsi, a mi még benne maradt, telve volna keserűséges szomorúsággal. Eltolta maga elől a színültig töltött poharat. — Nem iszom, nem kell. Tehette. Nem vetett rá ügyet senki. Künn erős szél támadt s megrázta a BakonyerdŐ sötét lombjait, bent a mély, sürü rengeteg titkairól beszéltek csendes, suttogó hangon. Éjfél átán egyszerre csak megszűnt a mese . . . Megszűnt a néha közbe felhangzó dal, az »első legény* felemelkedett az asztaltól, melynek teritőjén most már végig csurgott a bor, ellökte maga alól a széket, kiegyenesült az