Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Az idö szárnya gyorsan lebben . . . Báthory Erzsébet a börtönben tespedt ... A penészes szalmán ül némán és mozdulatlanul, a bánat legkisebb nyoma nélkül. De mégis kimondhatatlanul szenvedett, többet, mint ama ártatlan lányok szenvedtek, kik általa multak ki, mert jól tudta, hogy az egykor legszebb asszony, most fertelemmé vált, félelmet és undort gerjesztő szörnyeteggé. Nem láthatta ugyan magát tükörben, de azéit még se volt kétsége benne. Nem fordultak el töle a birák mély iszonyattal? Nem-e a porkolábok is alig mertek hozzá nyúlni az utálattól? ó Erzsébet — az utálattól ! Az a kis madár, mely a tavaszi illatártól és párjának boldogító szerelmétől ittasodva, ott énekelt rácsozott ablaka előtt, nem repült el ijedten láttára? Az a piczi egér, mely egy maradék kenyér-darabon rágicsált, nem dermedt meg, midőn félénk szemeit rávetette? POPPER VILMA. Báthory Erzsébet, az ünnepelt szépség, az egykor ragyogó delnő, oly csúffá lett, mint egy boszorkány, kihez emberi lény még közeledui se mert De mégis egy akadt! Napról napra kinyíltak a börtön ajtai és csendesen, zajtalanul lépett be a porkoláb lánya, egy kedves gyermek, telve öntudatlan bájjal. Lehajolva a szerencsétlen fekhelyére, felrázta a szalmát, a korsót ajkához emelte és szelíd hangon kérdé: Ne imádkozzunk együtt az Ég végtelen kegyelméért? De ö vad és sötét tekintettel rázta főjét ! Az idő szárnya gyorsan lebben . . . Az a dus selyemhaj hófehérré változott, büszke egyenes tartása megtörött, a porko'áb leánya ellenben napról napra szebb és bájolóbb lett. Egyrzer, midőn a szeude lányzó megint meglátogata Erzsébet magányát, a nap sugarai épen belopództak a börtön ablakán, és a szűzies leány fejére esve, azt dicsfénnyel övedzték. „Báthory Erzsébet, az idö gyors szárnynyal halad, nem akarsz magadba térve, Isten kegyelmeért könyörögni ?" A hajlithatlan erre a szelíd leány előtt térdre esett és lábait átkarolva kiálta: Igaz, az idő gyorsan halad, de te fölötted ninc3 hatalma, gyermek ! O légy irgalmas hozzám és mond meg, micsoda bűvös vizben fürösztöd angyali arczodat? A viruló leány lehajolt az elvakult fölé és ünnepélyes hangon monda: Az én arczomat ama könyek fürösztik, melyeket érted hullatok, te megátalkodott ! Ekkor mindkét kezével elfödé arczát ! Későn, nagyon későn tanítottál meg a nő egyetlen igazi varázsára, melynek nem áll ellen senki, mely legyőz mindent Jer angyal, kérjük együtt az ég irgalmát !