Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

delemmel, fáradságos uton jutunk hozzá, hanem csak ugy jö magától, örök megszokott folytonossággal . . . Ezért történik aztán meg nem ritkán, hogy egy-egy kis kíváncsi tündér szabadságoltatja magát s vakácziózni le jön ide a földié, hol annyi tarkaság, annyi kaczagni való bolondság esik, hogy igazán érdemes figyelemre méltatni és — megismerni . . . Akáczvirágnak sokat mesélt a kis mimosa itteni élményeiről, édes szerelmi kalandjai s hódításairól, midőn hü árnyában pompázott nyáron át. — Akáczvirágot égő vágy szállta meg hasonlókat gyűjteni, Mimosa regéi egész elbódították az amúgy is lobbanékony, kábitó virágot s — szabadságot kért . . . Tündér királynője, szépséges Ilona olyan bánatos lett, midőn megjelent előtte kedvencz leánya is . . . Ah! ennek veszélyes tulajdona van — kétszer nyílik . . . ha — oda lenn ís kétszer szeretne ... az nem mindig sikerül, nem mindig jól üt ki. — Minden ékes szólását fölhasználta hát, hogy lebeszélje merész tervéről féltett gyermekét. Elősorolt minden veszélyt, minden csa'ódást, mely ott érheti . . . hiába . . . Akáczvirág nem látott, nem hallott semmit, jönni akart . • . Tündér Ilona mélyen sóhajtott, egypár könyesepp hullott le fényes szeméből, mely nyomban — igaz gyöngygyé változott. Aztán — reá varázsolta az öt megillető tündéries bájt, saját nevét adta oda s ellátva sok-sok jó tanácscsal —• elbocsájtotta. És ö lejött ide, szellő szárnyán, tavasz virányaival, pillangó-fogaton . . . Akáczvirág magasan nyílik, közelebb a naphoz, mint többi társai, az arcza sem lehet hát fehér, vagy ha jobban tetszik — halavány, ez különben is már nagyon elcsépelt dolog. Az égÖ nap heve barnára piritá, melyen átmosolygott a pünkösdi rózsa piros iehellete, mint sötét égen az ébredő hajnal rózsás fátyola. Akáczvirág az égre néz virágszirmaival, a szeme — töle vette mosolygó egét s ugy kéklelt két árnyas hosszú pillája közt, mint midőn a haragos barna felhő meghasad s látni engedi anuak a kis darab égnek tisztán ragyogó, azúrkék színét. Ah ! szép volt e — leány ! És az a fiatal gyógyszerész illett is hozzá valóban. Olyan érdekes volt halvány arcza e viruló bájos tavasz mellett. Ugy látszott, hogy tetszett is akáczvirágnak. Azaz, hogy maga sem volt tiszta önmagával. Tetszett neki minden, mert az újdonság ingerével birt reá, gyermek volt, tapasztalatlan, öiült mindennek, ami szép, derült, mosolygó, mi élvezetet, .szerelmet lehel. Oh, akáczvirág, kaczér kis honleány tündérországban is. Fogadja a méhet s zümmögő szerelmi vallomásra mézcsókkal felel ; jó a himes pillangó, keblére öleli, a zengő kis madárt illatos kelyhén ringatja édes álomba . . . Itt is — szerette azt a csinos, karcsú ifjút, mig nem látott különbet nála, de ebbe bizony sok idö került, azért szokták őket ugy meg egymás mellett. De — eljött az az idö is . . . Mulatságot tartottak a kisvárosban, tavasz örömére. Persze, hogy ők is ott voltak. Az első csárdást olyan hévvel, olyan tűzzel tánczolták, mintha nem érdekelné őket ezen a kerek világon semmi más. Pedig hát dehogy is nem . . . legalább Ilonát minden bizonynyal. Ott, egy közeli oszlopnál érdekes ifjú álljtt, valami idegen talán, még ez ideig nem is látta sehol, soha. Olyan különösen dobbant a szive, mikor megpillantotta . . . hát még midőn észrevette, hogy az folyton csak reá — ö reá figyel ... S midőn szemsugára összefénylett annak az érdekes ifjúnak villámló sötél szemével — oh! oly meleg, olyan égö pír lepte el az arczál ilyenkor . . . Azután vége lett az első csárdásnak, az a szép idegen oda lépett hozzá, kecses, ringó léptekkel és — bemutatta magát ... És e pillanatban Endréje nem létezett többé reá nézve, elfeledte . . . Uj hódítása kiszoritá emlékéből azt a másikat, ah ! igen, — igen hódítani akart, hogy ő is mesélhessen majd Miinósá-