Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

nak, még érdekesebb, még szebb dolgokat . . . Hogy fog mérgelődni, hogy fog irigykedni reá, ha ! ha !.. . S hogy e hóditásnak mi volt a következménye — elgondolható. Régi, elcsépelt dolog igaz, de ha már annyiszor megtörtént, miért ne történhetett volna meg ismét ? . . . 8 annak a deli, fiatal orvosnak keze biztosan czélzott, nem remegett, jól talált . . . Olyan mély, iszonyú sebet ejtett az ellenfelén, mint annak a hütelen leánynak gúnyos, hidegfagyos tekintete. Kinzó, gyötrő seblázban feküdt sokáig. Lázas limaiban folyton látta azt az édes arczot, amint hideg mosolyával részvétlenül tekint reá, azokkal a fényes, bűbájos szemsugarakkal . . . Ugy fájt, ugy égett, ugy vérzett az a seb, hogy azt hitte, meg kell örülnie. Fel akarta szaggatni a kötelékét maga — lázas, remegő kezével, hogy meghaljon, ne érezzen tovább, de ilyenkor fényes felbök mögül egy bájos, szende arczu lányka szállt elé, arany szárnyainak káprázatos sugarával eltakarta azt a sötét démoni szépséget, megfogta remegő kezét, megsimogatta égö homlokát, arezát, selyemhaját, bekötözte azt a vérző, mély sebet, beszélt hozzá halkan, lágy, fuvola hangon, miként csak angyalok tudnak. És — szűnt az éles fájdalom, csillapult a láz, gyógyult, éledt, ujjúit, remélt — ismét . . . Elmondta neki az éj sötét, csöndes magányán, hogy az az édes arczu syrén nem más, mint tündérország akáczvirága, aki bizony csalfa, kétszer is nyílik, de a másodvirágzás végzetes neki, elhervad ő is — meghal, mint a nyár többi virága . . . Vájjon ki volt ez a kis tündér? Talán a szende arczu, kedves Margarett, a mezők gyógyerejü kedvencz virága? . . . Igen, ö volt. Mikor gyógyulni kezdett, s öntudata erejével együtt lassan visszatért, sokszor, nagyon sokszor kísérté ez az álom ébren is és — ez oly végtelenül jól esett csalódott, fájó lelkének. Valami érthetetlen vágy, névtelen sejtelem vonzotta ellenállhatlanul messze — messze, ahol meggyógyul a szive, lelke, meg fog gyógyulni Nem tehetett róla, menni kellett s elbúcsúzott. Es a beteg lelkek jóslátománya sokszor valósulni szokott. Egy napon csak megpillantotta azt az édes, bájos arczu angyalt, a — kedves Margitot, aki öt ugy vigasztalta nehéz, súlyos óráiban. Ugyan az a hang, az a finom, bájos kis alak — ah ! ö az s kimondhatatlan gyönyörrel, édes vágygyal közeledett hozzá, szerelmet szomjazó beteg lelkével, bogy gyógyuljon, hogy feledjen. 8 az a lányka megértette, meggyógyította. Mikor akáczvirág meghallotta ezt, a féltékenység ördöge szállta meg lelkét, hát már elveszett volna a hatalma fölötte ? S még hozzá — kezdte belátni már, hogy az első virágzás tavasza sokkal édesebb volt, sokkal boldogabb volt ... A másodvirágzás nyara forró, perzselő, ölő, mely alatt a szerelem kábitó ugyan, de az égető hév, — hervadást okoz. Aztán — ez a másik — nem is olyan, mint 5, az — első, szerető, hü igaz, oh nem . . . csak oly lepke, amilyen tündérhonban is sok találkozik, feltűnő, himes szárnyú csapodár pille, aki — midőn tőle csalja ki szép szavakkal az édes mézcsókot, ezalatt már ti'kon másra gondol . . . szeret, hódit, ölel minden virágot . . . Az érdekes, halvány arcz, az enyhe tavasz édes emléke többször felcsillant szive mélyéből, vágyott utánna, óhajtva várta, hogy kibékítse, hogy ismét szeresse ... az az, hogy — tovább szeresse, mert hisz mindig szerette . . . most tudja, érzi, most, midőn késő már — talán . . . Vájjon vissza várhatja még? Vájjon vissza jő ?.. .