Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Az ön ablakai mellett megyek el. A redők le vannak zárva. On fél a vihartól, még jobban a villámlástól. Bizonyára besötétitette a szobát, hogy ne lássa czikázását. Pedig szép az asszonyom, és nincs oly veszélyes, mint az ön szemeinek sugara . . . Lassankint elmarad mögöttem a város, az esö elállt, a vihar ereje mintha csillapult volna. De ez csak perczekíg tart. Fegyverszünet, mely alatt uj erőt gyűjt a harczra. És csakugyan, mire odaérek a köves hegyi útra, újból kitör teljes erővel a szélvihar. A ut két szélén bokrok állnak : ág-bogas liczium, vadrózsa, orgona és körisfa, galagonya és tövises szárú kökény. Minden levél lázasan reszket; ninc3 nyugvása egy másodperczig. Törött ágak, galyak, levelek borítják az utat. A szél tovasöpri. Itt-ott egy bogár, rovar hullája fekszik ; helyenkint egy virágbimbó, mit idö előtt tépett le a vihar, egy kinyílt virág, melyet élete nyárszakában ért a halál. Az egyik bokor alatt, félig elfödve a lehullt levelektől hever egy madár holtteste. Mit vétettek ezek, hogy halállal kellett bűnhődniük ? Aztán nevetjük a törököt, a miért tatalista és hisz a praedestinatioban . . . A szél oly heves, hogy csak nagy erőlködéssel tudok előre menni. És midőn fölfelé haladok a keskeny uton, mélyen meghajolnak előttem a bokrok. Mintha üdvözölnének engem, az embert, a termelés koronáját. Vagy tán a harag kifejezése ez, a mért most ide tévedtem közéjük, a mért háborgatni merem őket? Némelyik hevesen megrázkódik a viharban, egyes ágak mintha fenyegetve intenének felém. Ez az örökös szélzúgás, vitustáncz, levélzörgés jól esik az én lelkemnek, Érzem, a mint szivemet megint egészen eltölti az ön képe, asszznyom. Kezdődik az ünnep. Kiengesztelődöm. Pedig a mit magam körül látok, az csak fájhat, elszomorithat. A pusztulás, az enyészet képe. Hogy tovább megyek, lábam megbotlik valamiben. Egy madárfészket vert le a vihar. Csinos, gömbölyű leszek, remeke a madár-építészetnek. Kivül galy és fonadék, belül puha toll. Egyik sarkában kis kékeszöld, barnapetytyes tojás fekszik. A többi nincs ott, azokat tovább sodorta a szél. Megállapítom : az erdei pinty tojása, a fringilla caelebs-é. A zoológusnak ennyi elég, de én költő vagyok. Hogy sirhat most az anyamadár fészke földúltán, tojásai elvesztőn . . . Hogy elszorul kicsiny szive a kíntól, ha a vihar elvonultával előbújik ideiglenes rejtekéből és nem találja othonát .... Hát nemcsak az ember született szenvedésre, fájdalomra, hanem az állat, s a viharverte, megtépett, virágjaiosztott növény is ? Oh Schopenhauer, milyen nagy vagy te ! A vihar lassankint vészit erejéből. Kitombolta magát. Megfordulok és megyek visszafelé. Egy nagy madár repül előttem s lassan leereszkedik egy jegenyefára. Hatalmas, szépen kifejlődött vércse. Veszedelme a kisebb madaraknak. Az, a mi nekünk a sas. De nem az Aquila fúlva, hanem a kétfejű, mely sárga alapra feketén van festve . . . Hogy haza érek, a vihar egészen lecsendesedett. A szél elállt, a nap újra ragyog. Kezdődik már az a másik vihar, a belső, a hevesebb. Lángra lobban újra az a pokoli tűz, melynek üszkét ön dobta szivembe, asszonyom. Vájjon ajkára ül-e majd a megszokott, finom mosoly, ha illatos szobájában kíváncsian olvassa e lázas tárczát : üzenetemet ? Vihar ez is, asszonyom, az ész, az elme vihara. Hogy lecsendesíthetné ön ezt a vihart egyetlen szavával, mint hajdan az Üdvözítő — emlékszik-e rá a bibliából? — lecsendesité a háborgó tengert!,...