Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

a vezérhang a zenekarból — a hamleti töprengés : „To be, or not to be" , . . Hova fog ez vezetni, asszonyom ? Aztán, ha it belül dúl a vihar, kivül meg mosolyog a természet, ragyog a nap, dalol a madár, nyil a virág — vad düh fog el. Annak veszem ezt, a mi ; gúnynak. És haragszom az egész világra; a napra, hogy mért ragyog; a madárra, hogy mért dalol; a virágra, hogy mért nyilik; a szivemre, hogy mért tud ugy fájni. De legjobban magamra haragszom, a miért nem tudok haragudni. Mert önre nem haragszom. És ez nem észszerű, nem logikus. Ugy-e, hogy csal a logika, asszonyom ? Da ha kinn a természetben is kitör a vihar s megindul az elemek harcza, úgy érzem, hogy lassankint csillapul a belső háborgás. A mily mértékben nö a vihar, azonképen enyhül, csendesedik a belső harcz, mig végre egészen elhal, lenyugszik És mintha az a kő, vagy halmaza a köveknek — tán a Cheops piramisa — mely ólomsúlylyal szivemen feküdt, lassankint eltűnne s valami csodálatos, fönséges C3end, harmonikus béke foglalná el helyét. Kiengesztelődöm. Ilyenkor ünnepe van szivemnek, magasztos, szent ünnepe. És ilyenkor az a nagy szerelem, melyet ön oly kevésre becsül, rajongássá, imádattá növekszik. Szeretnék leborulni ön előtt, asszonyom, s elhalmozni csókjaimmal kis kezét, a mért úgy megvert, hálát adni önnek a tenger búért, fájdalomért, melyet cserében kapok szerelmemért, a kegyetlenségért, raelylyel illet. Mert úgy ér:em ilyenkor, hogy az a bánat, a mit ön ad százszor, ezerszer édesebb mint a boldogság, mit más adhatna . . . Most is vihar van készülőben. A napnyugati eget fekete felhőgomoly borítja. A felhők széle világos és egyre változik. Majd csipkés, majd gömböiyü, majd bizarr, fantasztikus alakokat mutat. Egy-egy felhő elszakad a többitől s tovább iramodik. Társakkal egyesül. Örökös mozgás. Néha villamsugár fut át a sötét mezőn. Olyan ez, mintha az éjbe borult elmében fölvillan egy tiszta gondolat. Csak másodperczig tart. Utána megint sötét lesz. Aztán hallatszik a távoli menydörgés. Halk mély szakadozott mormogás. A nyugati vihar heves szokott lenni. A természettudós okát tudja adni. Arra nagy tengerek vannak. Ott képződik a felhő, szülőanyja, életadója a viharnak. A fecskék oly mélyen repülnek, hogy szárnyaikkal a föld porát söprik. Egy-egy szélroham jő s megrázza a rózsabokrot, hogy virágairól mind a földre hull a szirom. Aztán viszi magával a szirmokat levegőben. A rohamok ismétlődnek, hevesebbek lesznek. Mi ez? A physikus meg tudja mondani. Légáramlat, összesűrített levegő, mit a felhő maga előtt tol. Ha enyhe a neve : szellő, ha másodperczenkint kétszáz méternél többet halad : szél, ha négyszáz méternél sebesebb : vihar, ha ennél is gyorsabb : orkán, mely házakat dönt le, fákat tép ki. A szél egyre hevesebb lesz. A faágak hajlonganak, a levelek örökös mozgásban, rezgésben vannak. A dörgés moraja is közeledik. Ninc3 maradásom a fülledt levegőjű szobában. Valami úgy vonz, hí. Vágyom az elemek harczába, ki a csatazajba. Megyek. Az utczán alig látok embert.^ Ezek is sietnek a közelgő vihar elöl biztos helyre. Csodálkozva néznek rám. Úgy vélem, arezomra van irva. hogy gyönyörűséget találok a vihar tombolásában. Kü'.öncznek tartanak. Pedig ök azok. A többség a különcz, nem a kisebbség. Egyes nagy esőcseppek hullnak kopogva a kövezetre. Az utcza immár egészen néptelen. Olyan különös ez. Mintha elhagyott, magányes éjfél volna — világos nappal. A város parkjába érek. A fák koronája mélyen meghajlik. Galytörmelék, levél borítja az utat. A dóm tornyai közt süvölt a szél. Az ablakréseken át látom, mint inognak a harangok. Csodálkozom azon, hogy meg nem kondulnak. Ha már itt benn a városban ily nagyszerű a vihar, milyen lehet akkor kinn a szabad természetben ! Megfordulok s megyek kifelé a szabadba.