Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

— Hát bizon minden országban legszebb dal a szózat, mely a honfi kebleket hazaszeretelre hevíti és áldozatkészségre buzdítja. Csak nálunk Magyarországon nincs ez egészen igy. — Hogy, hogy ? ! — Már csak ugy, hogy a magyar szabadságot valószinüleg külföldi hatalom szolgálatában álló lelketlen izgatók hazafiatlan czélokra kiaknázzák, a keleten lakó oláhok s az északon és dé'en lakó szlávok szivében gyűlöletet szítanak a közös haza iránt. — És hol tartózkodnak azok az izgatók ? — Mindenhol, ahol oláhok és szlávos laknak. A pópák és tanítók a földmivelö osztályt lázítják és az újságírók a polgári osztályt. — És mivel lázítják ezeket ? — Jobbadán üresszavu, szélhámos Ígéretekkel. Román es muszka szózatokat énekeltetnek s a muszka császár arczképeit honosítják meg köztük. — Bizon szomorú dolgok ezek, nálunk az ilyeneket agyonköveznék. A kocsis készenlétet jelentett s igy kisiettek a hintóra. És most el, a cseh-morva jellemzetes határhegységen át Bistrauba. Míg hullámos fekete hajú, bogár szemű ángyának folyton édesen szólt zenés beszéde, addig barátom, kit hurutja kivált hűvös reggel és este hallgatásra késztetett, a mind vadregényesebb természetet is élvezte. Lassanként kezdett a nap a látóhatáron feltűnni. A hegyek hasadékain áttörő erőteljes sugárnyalábok élénken megvilágították a még mindenütt lebegő és már-már gyengülő párázatos ködöt, mely a földből, hegyi patakból és friss vízmosásokból nyerte létét. Csípősen lengedezett az északkeleti szél. A hajnali felhőfoszlányoktól sávolyozott égbolt lassanként visszanyeré azúrkék színét. A talaj nagyon egyenetlen, a lejtök mind meredekebbek, gyakran kellett a hintó csavarját a keréknek feszíteni. Szerte heverő sziklatömbök is veszélyeztették az utat. E tömbökön, melyeket százados szürke kéreg föd, régóta végig suhan az idők szele. Az ember szeme előtt a határszéli hegyek szeszélyes kiágazásai hullámzanak. Egymás közé torlódnak föl az alant erdős, középen zöld pázsittal benőtt és fent kopár sziklabérczek. Rejtelmes mélységű morva Maczocha-tölcsért ugyan nem talál itt az ember, de a természetbúvár itt is akad elég érdekes dologra. „Virágoktól hímes, s madárdaltól hangos" vidék erre a ritkaságok közé tartozik. Lent jobbadán szilfa-, juhar- és bükkerdők vannak, a hegytetőkön pedig illatos tűlevelűek. Ez utóbbiak igen érdekes látványt nyújtanak. A fenyüfélek ugyanis egyenesek, sudárak és a gyökerek fölött 50—60 láb magasságig mint meztelen és sima törzsök emelkednek és örökzöld lombjaikat mennyezet gyanánt terjesztik ki. Alattuk pedig tenyészik a fű vagy zöld bokor. A talaj fölött hosszú gyökérszálak nyúlnak el ; a földet apró sárga moha borítja, s az erdőben üdülést keresőnek lábai alatt száraz tűlevelek és fenyütobzok robognak. Itt-ott a föld alól éles szikladarabok bukkannak elő. Hegyeiben sok horganyt, grafitot és kőszenet találni. Völgyeiben és fennsíkjain többnyire komló, len, gabna, burgonya, kender, árpa, rozs és zab terem. A töméntelen erdei vadra az ormokon épült várkastélyok urai, talán a középkori rablólovagok utódai, vadásznak. E majdnem megközelíthetetlen titokzatos, ódon és fantasztikus alakú vakolatavedlett tömör fali várkastélyokat felburjánzó magas tű veszi körül s bemohosodott falait folyondárok növik be. A sógorasszony már sem a hegyeken vagy erdőkön, sem a várkastélyokon vagy azok rozsdás szélkakasain nem talált csodálkozni valót, hisz számtalanszor megtette volt ezt az utat ; hanem fürkésző pillantásokat vetett az útszéli meredek lejtökre, s ha éles bogár szeme egy-egy szamócza csoporton megakadt, a hintót