Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

lakott, de rekedt hangodat, kedves dob, a signor ufficiale reggel nem birta megérteni s ugyancsak megeredt a kaczagása, mikor titkod nyitjára jött. — Fülledt volt egész nap a levegő a nyomasztó hőségtől. A forró nap kegyetlenül lövelte le sugarait, melyek mindegyike mint valóságos lángnyil hatolt a testbe, és ezek a nyilak ezrével voltak — — — Csak edzett szervezet viselhet el czakumpakkal ily gyilkos forróságot. Ily kiállhatatlan napokon a csákók alatt oldalt lelógó türülközőket viseltek, hogy a napsugarak által fokozottan élénkített talaj színezete ne égesse folyvást a szemet. Este fáradtan gerezdes halmok közt tábort ütöttek! Közelében virágoktól himes nagy kert vett körül egy diszes kastélyt. Az ázaleák és tubarózsák özönétől csupa merő illat áradt szét a levegőben. E táborban szimatoltad ki bő tapasztalásod révén te derék, egyeneslelkü kapitány, annyi sok közül ismerősünk mivoltát és több órán keresztül az egész világ fölött tett élezés és mulattató megjegyzéseiddel perczeit megédesítetted; majd a földre terültetek és a gyönyörű csillagos eget szemlélgettétek: a Szűztől északra állt az Oroszlán és az Ikrek. A Gönczöl szekere északon tündökölt. A tetőponttól keletre állt a Lant és Hattyú. Az idő gyönyörű volt, a hőséget lenge szellő enyhítette. Egyszerre csak vége lett az éjjeli csendnek, élesen harsogó trombita szóra „in rango, in rango* kiáltások hallatszottak. Szólaa kapitány meleg kézszorítással : „A Sast, Skorpiót és Herkulest, melyek itt, ott és amott állnak, majd máskor veszszük bővebb szemügyre . . De biz abból semmi sem lett. A derék kapitány Petőfi sorsára jutott, Mars mord dühe véget vetett reményteljes életének. A megillető visszemlékezés meleg részvéte azonban folyton kiséri nemes lelkületét. Blumenau után a bécsi Dréher (Hauptstrasse, Landstrasse) a megmondhatója, mily kellemes napokat töltött barátom szakasza laktanya híján majd három hétig az ö — szalmás udvarán. Akkoriban Bécs még kedélyes volt. Naphosszat jöttek, mentek a kíváncsiak és hozták az ajándékhurkákat, süteményeket és szivarokat garmadával, mely szívességeket nemcsak ezer grazia-val hálálták, hanem a legtrisebb déli égalji torkokból ég felé szálló „Per l'amore d' Italia"-val is. Innen sétált ki egyszer-másszor az egész szakasz napfényes időben büszke önérzettel lacca és bianco de monturával kikenve, kifenve a Práter felé, hol a piros pozsgás arczu és mosolygó ajkú „szépnemben" gyönyörködheteit. Mily más élet volt ez annál, mikor valamelyes silány tábori élelem előteremtése végett éjnek idején társzekerekre vadásztak. Hisz' meg is járták egyszer ! Komisz kenyér helyett hortyogó cseh furvézerekre bukkantak: a bakkancsok patkóitól összetiport orrok révén frajerkáikat ringató álmaikból kellemetlenül felkavart csehek dühtől reszkető éktelen zatraczenája ugyancsak gyorslábuakká tette a hüledező szegény taljánokat. Azóta már sokszor megfordult az idő kereke. Mondom, 1892. júliusán hanyatló egészségi állapota ösztönözte, hogy az északkeleti cseh fenyvesek friss és illatos légáramlatában keressen üdülést. E sorok elején megirt borzadályos időben éppen a bistraui vidék legmagasabb halmán voit. A meredeken fölfelé botorkázás, a bősz mennydörgés sistergő parittyái és a tomboló orkántól csapkodott zápor erős hadilábon állottak kínos asthmája ö kelmével. Behúzódott a kriptás kápolnába. Háta mögött megszólal egy erőteljes hang. Dobr' jitro, skareda czeszta! (jó napot, csúnya idő!) Monda ő : Ma uezta, vero skareda ! (nagyrabecsülésemet, igazán rossz.) Ennyire terjedt és talán még néhány konvenczionális szólamra cseh tudománya. Sürü, serteszerü hajú, élénk szemű, szikár termetű, napbarnitotta szurtos