Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
partnere beszédes lett, ugy látszik, magyarázgatott valamit, az ujjaival ugy haclonázott, mint az olasz, mikor undicit, dodicit játszik. Hősömnek ekkor eszébe jut, hogy Barsmegyében egyszer két részeg pánszláv egymásnak azt mondta : Zlam krk, zlam ti krk, mire hirtelen felálltak, erősen összenéztek, aztán — összecsókolóztak. Gondolta magában : ez biztosan igen barátságos kifejezés s hogy partnere ne higyje, hogy néma, a legnyájasabban a szavába vágott: Zlam krk. A bisztraui erősen és figyelmesen ránézett, mintha értelmi életét tanulmányozná; de mikor a jövevény mosolya nem hagyott alább, söt a kezét is kinyújtotta, hogy a vállát érintse, (mert éppen még valami cseh kifejezés jutott az eszébe) akkor a partner elképed és hirtelen, mint a kit a tűzhányó lángcsótára ösztökél, az ajtónak iramodik és ill a berek nád a kert, eltűnik a jégverte meredeken. E hirtelen benyomástól előidézett komor hangulat ily sivár magányban, a hová talán csak ünnepnapkor vagy zivatar alkalmával vetődik néhány jámbor lélek, hallgataggá, magába szálttá tette barátomat. Sokáig nézte a kápolna előtti kriptán álló művészi kivitelű madonnaszerü öntött vas szobrot s annak német verses föliratát. E kriptában aluszsza örök álmát Langet Ernesztin bárókisasszony, a hirneves hohenembsi család utolsó sarja s a vas szobor az ő alakja. Meghalt 1868. febr. 21-én. Ő volt a bisztraui uradalomnak családjabeli utolsó birtokosa. Lassan-lassan a rendkivül erös zivatar alább hagyott s mivel még elég korán volt, arra vette útját haza felé, a merre a csapásnak nyoma sem látszott. Az utat óvatosságra intő kőomlások födték, itt-ott mély szakadékok tátongtak, melyeken az imént hirtelen támadt vízfolyás vadul ömlő zajos árjai a mélyen fekvő völgynek tartottak. Magasan fölhalmozódó óriási szikladarabok s egymásra tornyosuló sziklatömbök zűrzavaros komor képet kölcsönöztek e kellemetlen égalju tájnak, hol a kenyémövények nem minden faját mivelhetik, hol gyümölcs épen nem terem, és a talajt számtalan kö (erméketleniti. Egy órai barangolás után, lucskosan, sárosan, ruhatépetten hazaérkezett. — Hogyan vagy sógorkám ? — mond a bogárszemü kis ángya pergő nyelven, angyali mosolylyal. — Tudjuk ám, hova bújtál a vészterhes zivatar elől. — Kérlek benneteket, szóla fáradt hangon, ne emlékeztessetek rá. Egy ember ott megbolondult, bizonyára a világrengető zivatar vette el az eszét. — Na bizony, ez szép dolog, mond kaczagva a kis hamis, az az ember lelkendezve jött onnan és rád fogta, hogy félre beszélsz. — Hogy hogy? •— Mert izgalom nélküli barátságos mosolylyal kívántad neki, hogy törje ki a nyakát (zlam krk). Mi persze felvilágosítottuk, hogy nem értesz csehül s hogy azt a két csúnya szót bizonyára jóhiszemüieg mondtad neki. Tableaux ! Pirkadni kezdett a szép, verőfényes reggelre következő hajnal, mikor a vonat Brünn-brüsaui utján utolsó füttyét megereszté és a pályaudvarba berobogott. Mennyire örült barátom, hogy a fekete füsttől megfertőztetett levegőjű Brünnböl menekülhetett, hol bár a legnagyobb és legtágabb előzékenységnek örvendhetett, egy hétnél tovább még sem birta ki. A vonatról leszállt, a málháját kiada'ta és a váróteremnek tartott. Oda érve, ismerős arczot keresett. Órájára nézett. „Hisz még igen korán van, gondola magában, nem csoda, hogy a kocsi még nem érkezett meg." A mint az utczára iép, távoli halk zörgést, majd eröfebb és eresebb robogást hall. A messze távolba tekint, egy két lovas hintó körvonalai tűnnek a szemébe. A jármű mindinkább közeledik, zegzugos lejtő ösvényén halad, a kocsist a bakon már jól ki lehet venni.
