Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

mennykőcsapásokkal. Bőrig ázott. Hanem azért csak tovább menekült, egész éjjel, étlen-szomjan s másnap délelőtt is, s meg sem állt Olmüczig, hol majdnem tisztára volt mosva a már csak kevés felböfoszlánytól sávolyozott égből*, és a föld nedvesen csillogott a nap fényében. Itt legelső teendője volt az elvesztett sarkok helyébe ujakat csináltatni. A hadi szerencsét Zwittaunál újra megkísérelték, de hiába. A szegényt még az ág is szokta húzni. Az ág szerepét Klapka vette át, a kire Bismark kacsintott. E kacsintástól az akkori intéző körök ugy megijedtek, hogy nyomban helyre állt a béke. A poroszok pedig énekelték nagy vigan : „Der Vénetek, der Vénetek hat sich sehr blamoren. Bei König gräte, bei Königgräte hat er die Schlacht verloren.

11 E „hurrá* és egyéb diadalittas rikoltozásoktól kisért gúnydallal éles ellentétet képezett a szív legbenső húrjait megrezegtető dallam, mely a velünk szenvedett szegény szászok bánatos ajkairól ég felé szállt: „Blau ist das Blümelein, Das heisst Vergissnichtmein ; Dies Blümlein drück ans Herz Und denke mein !" E bűbájos dalt egy július esti lágy fuvalom csendes duruzsolással elfelejthetetlenül szivébe véste. S van-e emberi lény, kinek szive nem sajdulna belé, mikor ily hatalmas, marezona alakok édes bús dallamának honvágy és bizonytalan jövőtől szaturált varázsos akkordjai elerzékenyitik. Azóta az idő sok ellentétet elsimított, meg lett a kibékülés, legalkotmányosabb királyunk koronázása, s a haza hajója a háromszínű lobogó alatt vidáman hasítja tovább a történelem tengerének hullámait. Benedek meghalt, de meghalt Albrecht föherczeg is, a custozzai győző, ki sok katonai és egyébb eiénynyel dicsekedett, ámde a politikában nem volt lángész, külömben megszívlelt

ä volna már az ötvenes években I. Napoleon nagy horderejű nyilatkozatát, hogy „Ausztria ereje s egyúttal gyengesége Magyarországon keresendő : ereje, ha vele békében él, gyengesége, ha alkotmányát érinti." Szép is volt, jó is volt az a régi jó világ, mondogatja gyakran e sorok hőse és eltűnődik lélekemelő ifjúkori emlékein. Ily korban a szenvedés is inkább emelő mint leverő. — Hol vagytok ti derék, Bzép szász leányok, kik hősünket és társait a nyári nagy forróságban vendégszeretőleg fogadtátok és (Honny soit qui mal y pense) bucsucsókjaitokkal ugy elbűvöltétek, hogy az egész szakasz több napon át erdőn, hegyen, völgyön egyebet sem dalolt mint „Per l'amore del mio cuore." — Éltek-e még, ti pisze orrú széles arczu cseh leányok, kik minden magyar, német, talján megszólítást ez egyhangú válaszra méltattátok: „Vsetki máte falesni ocsi ... , ,

u Mire nem képes a vándorló muszka rubel! mondaná a sötéten látó. A katona élet is alkalmas talaj az érzelgőségi hajlamok táplálására . . . — És ti pozsonyi Márczius-utcza . . . szám alatt lakó lengő aranyhajú, rózsaarczu, búzavirág szemű szőkék, ugy-e bár, megjártátok, mikor magyarul skaliroztatok, hogy a „taljánok" meg ne értsenek benneteket — — — — És te repedt dob, hogyan jártál, mikor sürü sötét éjjel il tamburo Piazzentini egy morva istálót megdézsmált és a kecske friss bőrével furfangosan bevont, hogy a „venti a culo^-tól megmeneküljön, a mit neki a signor uftíciale igért, ha újra el találsz repedni. A kecske busán az ébren volt fél szakasz jól—