Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 12. évfolyam, 1941.

TANULMÁNYOK - Gálos Rezső: Rájnis József. 1741—1941

mát is hexameterben fordított és szótárt is hexameterben írt. Ezek a dolgok nem kisebbítik érdemeit: még Vörösmarty ts tanult tőle. Egy ledőlt diófához című ódája máig is szép költemény maradt, Vergilius Aeneisének fordítása ma is a legjobb-Nagyszerű székely és buzgó ember volt. A harmadik a mi Rájnisunk, aki megelőzte Baróti Szabót a próbálgatásban, de csak öt esztendővel utóbb adta ki verseit. Velük tartott a jezsuiták közül Tóth Farkas (akinek kéziratai jórészt Pannonhalmán vannak s még földolgozásra várnak), Birsi Ferenc s a megint kőszegi születésű, de győri magyar, Fabchich József. Ök azok, akiket jogosan deákosoknak nevezünk. Akik eleinte az ő útjaikat követték, a piarista Révai Miklós, a pálos Verseghy Ferenc, utóbb hűtlenek lettek ez utakhoz és a bécsi rokoko-költészet átültetésével a felvilágosodás dalköltészetét teremtették meg, azt az énekelt dalt, amely azután félszázadot élt mint érzelmes ének a XIX. század harmincas éveiig'. Ezen a vonalon tért el tőlük Kazinczy Ferenc, lett naggyá Csokonai, járta útját Fazekas, Földi, Dayka Gábor, Csépány István s a magyar rokoko-dal sok más jelese. A jezsuiták megmaradtak a maguk útján: a barokk szellemben, őket humanista hagyományok s maga az új-latin jezsuita költészet kötötték, nagy szakadék választotta el a fölvilágosodástól, pontosabban az „aufklürizmustól", alkotásaiknak minden gyökere a barokk hagyományokban és azoknak antik elemeiben élt. Igazában a görög költészetért lelkesedtek, a rómaiak közül, mint az egész középkor is, Vergiliust tartották legtöbbre s abban is megegyeztek, hogy Anakreont nem sokra becsülték. (A felvilágosodás Anakreon, Horatius és Catullus dévaj költeményéit szerette.) Formaművészetük tartalmilag csak Virág Benedekkel fejlődött, Berzsenyinél telt meg művészi tartalommal s Vörösmartynál teljesedett ki. Az egyik vonal tehát Csokonaival, a másik Vörösmartyval ért tetőpontra. Ebből következik a deákos-jezsuita költők úttörő érdeme, S ha Molnár János kezdéseit nem tekintjük, valóban Rájnis József volt az „élharcos". Elhivatottságának tudata betöltötte egész lelkes valóját. Hirdette, hogy ez az igaz költészet, amelyre szabályok nélkül, természetesen jutott: „tsak a fülemet tartottam mesteremnek." Tudós emberek költészete volt ez, amely a rímes verseket lenézte: „tsuda — írja főmunkája, a Helikonra vezérlő Kalauz bevezetésében —-, hogy ekkorig is annyi tudós Magyarok a drága időt illy gyermeki dolgokra vesztegették.*Ez a „tudós költészet" azonban egészével éppen úgy kivette részét a XVIII. század nagy szellemi átalakításából, mint Bessenyeiék felvilágosodása vagy a németes érzelmesség követői. Ê9 Rájuisnak mindezen túl van még egy érdeme: Molnár Jánosnál, Baróti Szabónál, sőt Virág Benedeknél eredetibb tehetség volt. Erős érzésvilága a lírára szorította (csak kevesen tudják, hogy egy Plautus-vigjátékot is fordított), e téren azonban folvton