Lovas Elemér szerk.: Győri Szemle 9. évfolyam, 1938.

nyugalmas jelenjének biztosítására. A főpásztorok könnyebben viselhették a győri nehézségeket, mert nem igen tartózkodtak székvárosukban a mohácsi csatavesztés óta. Ujlaky Ferenc (1535—1554.) püspöksége egész ideje alatt királyi kancellár és helytartó volt, ezért állandóan Pozsonyban és Bécsben lakott. Utódja,a a jogtudós és író Gregoriáncz Pál (1554— 1565.) kancellársága miatt szintén nem sokat időzött Győrött, s ha itt volt is, míg vizi betegsége el nem hatalmasodott, szívesen elegyedett a katonák társaságába, sőt a végvári vitézek katonai portyázásaiban is résztvett. Delphini Zakariás (1565—1571.) bíboros bécsi pápai nuncius volt és csak fizetőmesterei, jószágkormányzói jelentek meg helyette az egyházmegyében. Az özvegységében pappá lett Liszthy Jánost (15<2—1577.) kancellári hivatala Prágához kötötte s ha szolgálata engedte, inkább a saját várában, Köpcsényben árva gyermekei körében tett eleget főpásztori helybenlakási kötelezettségének. Az idősebb Draskovich György (1578—1587.) főkancellári és kir. helytartói tisztsége mellett is sokat foglalkozott püspöksége ügyeivel, de inkább Szombathelyen, Keszőn, Sopronban, Rákoson szállott meg, mint szegényes és szűk győri házában. Heresinczy Péter (1587—1590.) rövid ideig kormányzott és mint kancellár, inkább Prágában tartózkodott. Kutassy János öt évig tartó püspöksége alatt Győr a török kezébe került s utódja, hetesi Pethe Márton (1598— 1605.) kancellár és helytartó sem lakott az elpusztult város-' ban. Ez a jelentékeny idő (1526—1606.) elég volt ahhoz, hogy a generális-főkapitányok a jogtiprásokat rendszeressé tegyék. Az ő távollétük ártott a ß'ajat érdekeiknek is, de ártott főképpen a káptalanénak, mert nem tudtak együttszenvedni, együttérezni a káptalannal, és jogsérelmi ügyeikben nem tudtak kellő határozottsággal melléállani és nem tudták igazában gyakorolni a törvényes védelmet. A 17. század első felének püspökei már többet voltak gvőri rezidenciájukban. Napraghi Demeter (1606—1619.) és Dallos Miklós (1623—1630.) csak alkalmi megbízásokat kaptak a királytól, de a győri szüle1 tésű Lépes Bálint (1619—1623.) és Sennyey István (1630— 1635.) újra kancellárok voltak s így csak vendégként jártak székvárosukba. Csak az ifjabbik Draskovich György (1635— 1650.) telepedett meg állandó lakosként a rozoga, nagyszerűségéből régen kiforgatott gótikus székesegyház közelségében. De mire ez megtörtént, a generális-főkapitányok már elvettek mindent a káptalantól és a szomorú emlékeket újabb erőszakoskodással nem idézhették fel oly gyakran és önérzetsértő módon. A katolikus restauráció erősebb védőpajzsot tartott az egyház papi testületei fölé és a nemzeti fölkelések — akav ratlanul is — oltalmazói lettek a magyar rendi szabadságoknak. Kialakult a hosszú harcnak egy tünete: a győri káptalan tagjai megedződtek, megszokták, hogy szabadságaikat, jogaikat, vagyonukat minden támadással szemben meg kell oltal-