Gálos Rezső szerk.: Győri Szemle 8. évfolyam, 1937.
4-6. szám - ADATTÁR - Nagy Gyula: Néprajzi csemegék Bágyogról
(öt évvel János bácsi e legendás elbeszélése után római zarándokulon voltam, akkor láttam, hogy a római templomok ajtain bőrtúggönyök csüngenek, amelyek az utca porától és lármájától védik a templomot. Mindenesetre bájos kultúrhalás, hogy egy eldugott kis magyar falu öreg parasztjától hallok legendát erről a bőrfüggönyről.) — Horváth Gergely kezdetben huszár volt és mint ilyen iátta a római pápát is. A huszárok igen örültek, mikor látták. Egyszer lóháton jött ki hozzájuk. Szépen megvizsgálta őket. A huszárok katonásan tiszteleglek, aztán leszálltak a lóról, levették a csákót, letérdeltek. A pápa megáldotta őket. A tiszteknek azt mondta, adjanak a legénységnek anynyi sört, amennyit megihatnak — mesélte Gergely bácsi —, de a tisztek azt mondták: »Nein lesz jő.« — E helyett dupla lénungot és dupla porciót kaptak. — Horválh Gergely a huszároktól Bécsbe került gránátosnak. Szép szál ember volt. Mikor Ferenc császár anyja meglátla, azt mondta fiának: Nézd, akkora vagyok, mint ez a gránátost — Gergely bácsi, mint gránátos, sokat látott, látta sirni Napoleon feleségét, Mária Lujzát, Ferenc császár leányát. — Ment — azt mondja Gergely bácsi —, ment szegény, egyik templomból a másikba. A Frauenzimmerek vitték utána a zsebkendői. Mind telesirta, mert úgy rítt, mint a pongya. Ennyi emléket találtam 1932-ben Rábaszováton a francia futás korából. 1875. szept. 2-án átutazóban meghalt nálunk. Szováton, Kissi János 60 éves téti lakó hideglázban. Ezt találjuk feljeg3rezve a halottak anyakönyvében. Az öregek azonban többet is tudnak Kiss Jánosról. Kiss János amolyan mókás vándorgyümölcsös volt, aki cseresnyét, barackot, almát, szilvát hozott a gyümölcstermő sokoróaljáről a búzatermő Rábaközbe szamárkordéján. Jó vásár után beült a korcsunába és egy pohár bor mellett eldáridózott a tréfát kedvelő fiatalokkal és öregekkel. Történt azonban, hogy sok évi vándorlás után egys'zer itt nálunk megérte a baj, hideglázba eseti, nem tudott hazamenni. A Szitáék pajtájának egyik végébe bekötötte a csacsiját, a másik végében illatos aggszénára maga feküdt le pokrócai közé. A jő szováti asszonyok gondját viselték, ápolták, főzlek rá, de János bácsinak már nem izlett semmi, talán csak a szép szó, meg a szíves törődés, mert halálát érezve mindenét a szováti asszonyokra hagyta. Hogy milyen részvét mellett temették, azt gondolni lehet, de, hogy a korcsmai törzsasztal is elbúcsúztatta, az abból is kitűnik, hogy, ma, 62 év után is megtörténik, hogy, ahol idősebb férfiak dőzsölnek és danaszolnak, egyszercsak elkiáltja magát az egyik dagadterii magyar: — No most búcsúztassuk el a téli borocost! És akkor a temetési búcsúztató ének bús melódiáján zengik azt a búcsúztatót, amelyet Kovács János akkori segédtanító, egy »tréfás, nyájas kópé« szerzett nem ugyan temetői használatra, hanem csak a régi asztaltársak használatára (Nagy János, Fekete János és' Jámbor Terka öreglány elbeszélése). A búcsúztató így hangzik:
