Valló István szerk.: Győri Szemle 7. évfolyam, 1936.

Pfannl Jenő: A győri vár a középkorban II.

Nemes szellemi verseny fejlődött ki a két rivális között, amelyből a művészetnek csak haszna lehetett. A magyar szinészet összeszedte minden erejét, hogy alul -ne maradjon, hogy senki se mondhassa: nahát, a német mégis csak különb! Gyulai Pál igen sokszor hangoztatta, hogy csak addig játszottak jól a Nemzeti Színházban mig volt Budapesten német szinház js, mert már a magyar hiúság sem engedte volna, hogy a németek jobban játsszanak. Addig, mondta Gyulai, a magyar színjátszás nem volt üzlet és mesterség, hanem' hivatás és művészet. Gyulai állításából ma is igaz, hogy a harc edzi az erőt és a már elnyert győzelem után elernyedés szlokott beállni. 6. A német szinészet megszűnt, többé nem fejlődhetik, nem változbatik, tehát igen alkalmas, mint befejezett egész, végetért szellemi processzus, hogy lefolyását nyugodtan tanulmányozhassuk. Egy szellemi organizmust figyelhetünk meg, amely keletkezett, fejlődött, virágzót^ elhervadt és meghall. Tanulmányozása igen tanulságos szempontot nyújthat a magyar színművészet további fejlődésére. A magyarországi német színészet virágzási kora pd. összeesik avval a történelmi korszakkal, amikor Metternich uralkodott, amikor tilos volt a korlátolt alattvalói észnek a politizálás. A Biedermeyer élettartalma a családi boldogság és a művészet volt. A színházban élte ki magát, mert magánélete csendes volt. A színházban szerette és kereste azt a pálhoszt, azokat a szenvedélyekel. amelyeknek egy jól rend szab áh ózott rendőrállamban nem élhetett. A szinház köti le, vezeti le az indulatokat, a szenvedélyeket, a kíváncsiságot, az újításnak »atkös szeUemet«. A színház a Metternich korának parlamentje. Az újságban a színházi rovat a legfontosabb: Bécsben Báuerle Theater-Zeitungja napilap volt. A negyvenes évek második felétől fogva gyendül a színpad villámhárítói szerepe; a forradalom kibillenti a szinművészetet is vezető helyéből, mint Metternichet bársonyszékéből. Az emberek! már nem a színháztól kérik a páthoszt, a szenvedélyek kitöréséi, a tragédiákat, megtalálják azokat a népgyű'éseken, a barrilkádokon, a csatatereken, a börtönben, az emigrációban. Drámai tragikus az élet maga, ezért a színháztól enyhülést, szórakozást, bolondságot várnak az emberek. 1848 után az abszolutizmus alatti csend nem a Szent Szövetség igazi mély és erögyüjtő csendje volt, hanem csak tikkasztó szélcsend. Csendes felületűnek látszott a tenger, a népek tengere, de a mélységben vulkánok

1 készültök! kitörni. Legelőször az olasz vulkán tört ki és elsepert néhány apró államot, majd Ausztria alatt ingott meg a talaj, kidobták Németországból, Olaszországból: szóval a színpad nem nyerte vissza a Bach-korszak alatt sem régi jelentőségél. Szórakozó hely lett belőle. Offenbachnak rövidszoknyás és mélyen kivágott ruhájú párizsi grisetteje lett a hajdani múzsatemplom papnője. A magyarországi német színészet nemcsak mennyiségben, hanem minőségileg is hanyatlott, mert sem politikai, sem eszmei missziója nem lehetett. A magyar szinészet nem hanyatlott olyan gyorsan, mert nemzeti tartalma is volt. Ezért gondolták a győri