Valló István szerk.: Győri Szemle 7. évfolyam, 1936.

Halasy-Nagy József: A művelt ember

Az öntudatosság pedig azért szükséges kelléke a műveltségnek, mert nélküle sem az eszmény, azaz a cél, sem a hozzája vezető módok ismeretével nem rendelkezhetnék. Ezek a most említett jellemvonások — öntevékenység és öntudatosság — értetik meg, hogy a művelt ember lényéhez valami nagy éberség, testi és lelki állandó készenlét a világ hatásainak befogadására feltétlenül hozzátartozik. E nélkül valami passzív tunyaság ülné meg a lelkét, melyről lepattannának a benyomások, s így azok nem válhatnának az önművelődésnek azokká a termékeny alkalmaivá, melyekké az éber emberi lélek teszi őket. Ezért van, hogy a művelt ember sok minden iránt érdeklődik. Bármennyire elmélyíti képességének kifejlesztését valamilyen irányban, hogy alapos szakemberré váljék, ha kell, — ezt nem "teszi úgy, hogy lelkét más irányban tudatosan és készakarva elzárja minden más hatás elő(l. Az öntevékenység pedig megóvja őt attól, hogy az a tudás, amelyet sikerült a magáévá tennie, holt kincsként heverjen elméjében: életének és személyes valójának olyan elemévé lesz az, amelyet bármikor tetszése szerint felhasználhat és amelyből elméje számára folyton újabb és újabb ösztönzések fakadnak. Az ilyen tudásról mondhatjuk el a szó helyes értelmében, hogy termékeny. Éppen ezért nem is válik soha lezárttá. Nem merevedik meg, hanem új benyomásokkal, állandó önműveléssel folytonosan gyarapodik, izmosodik és erősödik. Világos ebből, hogy tudása és tanultsága révén nem az olyan ember tarthat számot a művelt ember nevére, aki szinte élő lexikon lehetne, mert sokat tudni még nem több, mint passzív befogadása a tudománynak: a művelt embert sokkal jobban jellemzi, hogy mit tud kezdeni a tudásával, hogyan tudja azt új gondolatok alkotására: felhasználni, semmint, hogy mennyit tudott belőle halomba gyűjteni. Általában az igazán művelt ember mindig kész a tanulásra s tudása bővítésére, de sohasem veszti el a maga egyéniségét a kívülről befogadott hatások tömegében. Gondolkodásának állandóan látható központi kristályosodási tengelye a saját személyes valója, melynél fogva, ha nem mondja, akkor is ott érezhető minden megnyilatkozásában, hogy ezt én gondolom, s nem mások véleményét szajkózom. Igy tud ment maradni attól, hogy szellemén a nyughatatlanság és a világ dolgának zűrzavara legyen úrrá. Szilárd és eleveken nyugvó gondolkodása úgy áll a dolgok változásai közepette, mint a szirt a hullámverésben: a muló jelenségekből ki tudja választani, mi az igazi érték, s mi az, ami elmúló divat,/buborék, amely szétpattan nyom nélkül. Érdeklődését a jelen szükségletei irányítják, hiszen itt és most akar cselekvő módon belekapcsolódni a világ folyásába, de azért nem fut a napi érdekességek után, mert nem szerintük, hanem állandó elvek szerint maradandó értékeket kivan szolgálni cselekvésével. Igazat kell tehát adnunk Willmannak, akinél mélyebben kevesen láttak