Valló István szerk.: Győri Szemle 6. évfolyam, 1935.
Kristóf György: Dunántúli írók — Erdélyben I.
nesen gyűlölte. Brassóban kiengesztelődött. Kiengesztelte őt a bojárok végtelenül szerencsétlen helyzete, s az az egészen művészien finom modor, amellyel őt fogadtak s mindenek fölött a bojár nők határtalan szépsége, kiknek még hozzá műveltségük is bámulatra indította. Egy bizonyos Fíorescuné asszony volt az ő szemében a királyné. Sohase nézett élőlényre nagyobb csodálattal, mint rá. A szeret mes arcán a szépség száz árnyalatát és változatát fedezzük fel, mik egy másik arcon észre se vevődnek, rejtve maradnak. Fíorescuné asszonyon azonban mindenki feltalálja a szép végtelenszámu minden változatát, ami oly sok irányú, hogy ajüg lehet róla a szemet elfordítani. Fíorescuné közelében érezte, hogy még halálosan szerelmes lehet. Valósággal extázisban van, mikor naplójában Florescunéróí emlékezik meg. Oly mélyen hatott rá Fíorescuné, hogy még tizenhárom év múlva is, amikor pedig már egészen Crescence volt szive-lelke, feljegyzi: Viszontlátom Florescat. Még keringőt is táncoltam. 15 ) A bojár férfiak azonban nem nyerték meg tetszését. Megemlékezik] a pár év, előtti, (1815) éhinségről is, amikor sok százan pusztultak el Erdélyben étlen a rogyásig telt magtárak ellenére. Ez a kormányzat hibája. Elmondja, hogy Kolozsvárt fiatalemberekből társaság alakult, mely naponta négy-ötszáz embert rumfordi levesen tartott el. Mikor a császár Kolozsvárt meglátogatta, a társaság feloszlott és az éh Ínségben szenvedőket pedig egyszerűen elzárták, hogy a császár ne lássa a nyomort. Feltűnő azonban, hogy Széchenyi Erdély történetéből e pár éves epizódon kivül, amely még mindig! emlékezetbén volt s amelyet mint kuriózumot beszélhettek el néki valamelyik társaságban, sem 1mit föl nem említ, semmi iránt nem érdeklődik, mintha teljességgel hiányoznék belőle a történét iránt való érzék, a 'történeti értkek megbecsülése. Sebesvár, Gyalu, Kolozsvár, Enyed, Küküilővár stb. mindenik csupa nyitott könyve Erdély történetének. És Széchenyi egy betűt se vesz észre. Nem még Gyulafehérvárt sem, a nemzeti fejedelmek fővárosában, a Hunyadi János szarkofágjánál sem, melyre pedig a múltért annyira lelkesedő, azt figyelő és tisztelő Kazinczy jegygyűrűjét tette, hogy nagyobb becset nyerjen. A már fogságot is szenvedő literátor Kazinczy az élő emberek, az erdélyi lelkek megfigyelése mellett keresve keresi, tartja számon a nultnak (kincseit, a történeti emlékeket és maradványokat. Ellenben Széchenyi a cs. és kir. huszártiszt, a jelent figyelve és elemezve inkább a jövőre vet tekintetet, a jövendő esélyeit boncolgatja. Észrevehető naplójának e vázlatos ismertetéséből is, iiogy a már eddig is sokat utazott Széchenyi "éres tekintettel figyeli Erdéay földjét, természetvilágát, de — akárdsak Kazinczy — az embereket is. Erdély földje, természeti szépségei és kincsei általában jobban kielégítették, jobban tetszettek, mint az erdélyi ember. Észre veszi, hogy van erdélyi jellem, erdélyi sajátosság. S ha naplójából kellene az erdélyi sajátosságokat kihámozni, nem sok előnyöst talál1S ) 1834. okt. 13. L. Zichy M.: Gróf Széchenyi István külföldi úti rajzai. 1890. 425. 1.
