Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Eöttevényi Olivér: Emlékeim a külföldi konferenciákról

Emlékeim a külföldi konferenciákról. Amikor Magyarország — fájaalom, oly; rettenetes megcsonkítás árán — elnyerte teljes függetlenségét és a világháború után az Ausztriával való kapcsolat megszűnvén, nemzetközi viszonylatban is teljesen önálló és lönjogu állammá lett, a magyar társadalom azon vezető tényezői, akik külpolitikai kérdésekkel már régóta szakszerűen foglalkoztak, érezték annak a szükségességét, hogy a társadalom külügyi nevelésének az ügyét rendszeresen ki kell építeni, mert sajnos tény, hogy a mi magyar fajtánk, pedig máskülönben erős politikai érzéke van s a közügyek iránt mindenkor élénken érdeklődött, mégis külpolitikával alig foglalkozott és minden oly esemény, amely külügyi vonatkozású, a magyar nemzet túlnyomó nagy része előtt úgyszólván terra incognita volt. Ennek az okát abban találjuk meg, hogy a századokon keresztül Ausztriával fennállott közjogi kapcsolatunk idejében, külpolitikánkat a Bécsben székelő dinasztia, illetve uralkodók, s így az ezek irányítása alatt ugyanott működő központi szervek intézték, amelyek már a miatt sem lehettek közelebbi kapcsolatban a magyarsággal, mert helyileg egy más állam területén működtek, de azonkívül az intézkedő kormányszervek személyzetében aránylag igen kevés magyar foglalt helyet,, s ha ez megtörtént is, az mitsem változtatott az illető orgánum centralisztikus elgondolásainak a megvalósításában. Némi és reánk kétségkívül kedvező változás állott ugyan be 1867-ben, a dualisztikus államrendszer megteremtésével, amely a külügyeket Ausztria és Magyarország közös ügyeinek egyikévé tette és így hazánknak a 'befolyását a külpolitika vezetésére intézményesen biztosította, a megoldási mód azonban a felmerülő számos nehézség miatt nem lehetett kifogástalan. Az állandóan Bécsben székelő Közös Külügyminisztérium — "amelynek a székhelyét épen az döntötte el, hogy az uralkodóval való állandó érintkezés lehető legyen — már Ausztria javára billentette a mérleget. Ehhez járult, hogy a 'külügyminiszteri székben alig ült magyar ember és idősebb Andrássy Gyula gróf kivételével, aki ebben a minőségében nemcsak a monarchiának, hanem magyar hazájának is a mult század 70-es éveiben igen nagy szolgálatokat tett, csak ritkán nyerte ezt a hatalmat született magyar ember és szinte a sors tragikus végzete volt, hogy a monarchia utolsó közös külügyminisztere, az idősebb Andrássy Gyula grófnak a fia legyen, aki azonban az 1918. októberében már fenyegető összeomlás .utolsó ideje, az alig egy hét alatt, mig a hatalmat kezelte, a katasztrófát feltartóztatni minden nagy tudása, politikai éleslátása és egyéni kiváló kvalitásai ellenére sem tudta. Hogy a magyar nemzetnek külügyek irányítására való befolyása intézményesen legyen biztosítva, 1867-es kiegyezési törvényünk akként intézkedett, hogy minden évben, az úgynevezett »delegáció« ülésein a közös miniszterek, tehát a külügyminiszter is,.