Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Eöttevényi Olivér: Emlékeim a külföldi konferenciákról

kötelesek voltak ténykedésükről beszámolni, ott tehát a magyar és osztrák törvényhozás kiküldöttjeinek alkalmuk nyilt a külpolitikai kérdéseket szőnyegre hozni; de természetes, hogy ez a befolyás egyrészt a 'miatt, mert a »delegaciök« évente csak egyszer üléseztek, nem lehetett elég erős, másrészt a közös miniszter mindkét állam, igen gyakran egymással ellentétes felfogását lévén kénytelen honorálni, gyakorlatilag a magyar irányítás, az ellentétek nagy többségével szemben vitás értékűvé vált. Gondoskodott azonban a kiegyezési törvény: a külügyek bizonyos parlamenti diskussziójának a lehetőségéről is és ez az volt, hogy a magyar országgyűlésen bárki, bármikor szóvátehetett valamely külpolitikai ügyet s ez esetben a miniszterelnök volt köteles megadni a szükséges felvilágosítást, ami természetesen csak a közös külügyminiszterrel való megbeszélés alapján volt lehetséges. A közvetlen felelősségnek intézményes garanciáját azonban ebben a módozatban sem láthatjuk és mindezen, most elmondott mozzanatok végeredményükben azt bizonyítják, hogy a magyar nemzet a külpolitikai kérdések iránt való érzékét a dualizmus alatt sem tudta megerősíteni és kifejleszteni és a ma élő idősebb nemzedék jól tudja, hogy belpolitikai viták, sokszor pedig másod- és harmadrangú kérdések foglalkoztatták a magyar törvényhozást olyankor is, amidőn a külpolitikai égboltozat borult volt és közelgő vihart jelzett. Sajnos, nemzetünknek ez a külpolitikai ignoranciája azután végzetesen megbosszulta magát. Máskülönben oly tehetséges fajtánk e kérdésekkel nem foglalkozván, a külföld eseményeire befolyást alig gyakorolt, s ami talán még fontosabb, a külföld véleményét mirólunk sem ismerte, s elmulasztotta azt, hogy az ottani illetékes tényezőket javunkra befolyásolja. Ez magyarázta meg Trianon tragikumát, mert amikor önállóságunk elkövetkezett, a külpolitika külföldi irányadó emberei csak más és pedig ellenséges forrásból tudták jól, rosszul azt, ami hazánkat illeti. Ez előzmények után értnető, hogy — mint fentebb jeleztük — a magyar társadalom irányadó férfi ai szükségesnek Ítélték a felvilágosító munkának a megszervezését, amely kettős irányú volt, az egyik, hogy a Imagyar közönséget külpolitikailag neveljék, a rna> sik, hogy a magyar [ügyeket illetékes külföldi fórumok előtt a valóságnak megfelelően, de a mi szemszögünkből, terjesszék elő. így alakult meg 1920. áprilisában, Budapesten a Magyar Külügyi Társaság, amely elnökévé Avponyi Albert grófot választotta meg, aki egészen 1933. február 7-én bekövetkezett elhunytáig ezt a tisztséget nemcsak viselte, hanem a maga nagy elméjének, óriási tudásának, hosszú tapasztalatainak, mesés nyelvismeretének és külföldi értékes kapcsolatainak az erejével állandóan irányította is. Ennek a munkásságának a kapcsán voltam oly szerencsés, hogy az Istenben boldogult nagy államférfi szerény munkatársa lehettem és igy emlékeim is vannak erről a letűnt, közel másfél évtizedről, amelynek különösen külföldi vonatkozású részéről óhajtok itt néhány gondolatot papírra vetni.