Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Bodócs István: Fehér télben fekete karácsony
torkát szorcrigatja. A ledöntött oltárok helyén mérhetetlen üresség tátongl s ez az soká annak, hogy a mai szerencsétlen generáció fiatalsága lélekben öregen születik, testben pedig ifjan hal meg! És ezt a (kiáltó ürt hiába igyekszik kitölteni filozófiai sémákkal, okkultizmussal, hangzatos vagy szépen csengő, de egyébként tartalom nélküli szavakkal, dzsesszel, s egyéb pótlékokkal. A tudat alatti élet makacsságával egyre mélyebben rágódik belé a vágy, mely az elhanyagolt lélek igényei után •kiált s amelyet elnémítani nem lehet sem hatalmi szóval, sem a cinizmus egykedvűségével. És mi éppen ebben láthatjuk a jobb jövőnek hajnalhasadását! Mert igaz, hogy az emberiség nagy része ma még azzal felel, hogy »hiszen tudunk sokat — hát mit akarunk még?« Hát hiszen igaz: tudnak. »Tudnak sok tagadást és állítást s járják a gondolatok múmiáinak fényes múzeumát; átnézetük: az van az értelmi divatok felett, csak — életük: erőt kifejtő, megnyugvást adó, békét lehelő, az eszményeket valóban átélő életük — az ninety s e miatt nincs is, ami a létbe'biztonságot és egyensúlyit s ez által tartalmat és erotöntene.« (Probászka O.) A fej: az tele van, de : a szív és lélek: áz üres maradt! De éppen ez a tátongó ür kiáltja hangosan a maga félelmes némaságával, hogy az értelmi részen kívül még más, nem kevésbbé nagy és értékes igényei js vannak a létek életének! Nekilendülésre, emelkedésre, nagy bizalomra; s a fölényes lelki élet nagy szeretetére van szükség, melyen az Isten pecsétje az aktivitás, a nagy erőfeszítés, az akarati életnek az értelmi és érzelmi résszel harmonikus kialakítása. Föl kell emelkednünk ,az országút porából a bércek ormaira, a (szellemi rövidlátásból a lelki életnek egységet és áttekintést nyújtó magaslataira. Meg kell pendítenünk minden húrt a lélek hárfáján, mert csak így olvadhat össze a különben egyhangú zsongás mindent átfogó, megnyugtató, békét és örömet hirdető csodás harmóniába! Nekünk nincs szükségünk egyoldalú kultúrára! Nem fáklya kell, mely csak »a sötétben világít, de nyomában fojtó füst és izzó salak marad«, hanem éltető tavaszi napsugár, melynek csókja nyomán levél pattan ki a szunnyadó rügybői\ s a temetők porló sírhantjain májusi virágfakadás hirdeti az életnek csodálatos, nagy diadalát! Tavaszi napsugár kell, mely bevilágítsa a lelkiismereteket és fölemelje a szíveket, élet kell, mely átérezze az igazságot s kifejlessze a lélek összes képességeit, mert csak úgy illünk bele a fejlődő világba s máskülönben a forrongó káoszból nem lesz kozmosz soha! Fehér télben is fekete volt hát az idei karácsony, de azért magasztos hangulatában az egész emberiség jobb jövőért esdő vágyakozása rezdült végig az egész világon ... Bodócs István.
