Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Lovas Elemér: Sírrablás

homokot. Ä válltól jobbra, a meredek falban, kis agyagpohár oldala tűnik fel. Nem fordítom ki egyszerre, lassan körülásom. Ütés a vállamon. Ä pohár darabokra törve kifordul a földből. Dühösen ugrom fel. Äz nem számít, hogy: ütést kaptam, de eltörött a kis edény. Gabi piros arccal áll velem szemben. A gyerek egyforma magas velem, szemében szenvedélyes tűz villan. ---Mi volt ez? — Az, hogy az ember nem győzi kivárni, amint ott piszmog a régiségekkel. — Még 'mindig a szenvedély beszél belőle. Ismerem ezt a tjüzet. Itt csak a higgadtság lehet gyógyító hatású. E szerint szólok hozzá. — Gabi, te olyan vagy, mint a rossz vadászkutya. Elragadja a vadászszenvedély és használhatatlanná válik. Tedd le a kapát, menj haza. A gyerek lesüti szemét, nem csillog már benne semmi tüz. Eloltotta azt a könny. Engedelmeskedik. Tudom, hogy ennél nagyobb büntetés nem érhette. Mikor az eszét használja, alkalmas a munkára. De ha nyomon van, igazán olyan, mint a neveletlen vadászkutya. Egy-két nap múlva majd újra hívom. Lassanként csak tudja fékezni magát. A parton szép közönségünk van. Öregember, kisgyerek, legények, asszonyok vegyest. Gabi helyét Laci foglalja el. Kettős munkát végez. Előbb átpörgeti a homokot ujjai közt, aztján kidobja a partra. Közben már a jkoponyát bontom ki a földből. — Asszony vót, — ínondja egy legény. — Már mér vót .asszony? — kérdi egy felvágott nyelvű menyecske. , { 1 ! f — Hát nem látja? Még most is tátogat, amint életében sem állt be sosemj a szája. — Deiszen öcsém, akkor imégis csak legény vót ez. Ippen olyan málészájú, mint te vagy. (Azért van tátva a szája. Most az asszony mondásán nevet a hálás közönség. Az előbb a legény aratott sikert. A legény azonban nem tud visszavágni a menyecskének. Ez le is zárja a harcot. — Látod, hogy igazam van? Most is tátva maradt a szád. Ä halott szája csákugyan erősen nyitva van. Az alsó állkapocs a rmellére esett, fejének felső része meg kissé felfelé fordult. Igaz ugyan, hogy az asszony eltalálta a halott minernűségét, de az nem fontos ilyen szócsatákban. Nem is appellál senki a magasabb fórumhoz, a valósághoz. Felemelem a koponyát. Előttem áll egy kis öt—hatéves gyerek a sír szélén. Hirtelen eszembe villan valami. Odamutatom neki a koponyát. — Tudod-e, mi ez? — Ember fej. — Ilyen lesz a te fejed is. Éktelen sírás. Már sajnálom is, hogy ezt mondtam; de nem tehetek róla, nagyon kíváncsi voltam, mit gondol, mit érez egy ilyen kisgyerek saját sorsáról, amely, ha a jó Isten is úgy akarja, még