Valló István szerk.: Győri Szemle 4. évfolyam, 1933.

IV. évfolyam. 4-6. szám. 1933. április-június - Vargha Damján: Költői szépségek Szent Imre ős-legendájában. (II., befejező közlemény)

retorikai szépsége tenát — a költői mellett — a bibliai küldetés nagy analógiájában rejlik; külön retorikai szépségeket kell és lehet látnunk továbbá a biblia-történelmi perspektíva mellett még a gondolatok mélységében, a részek arányosságában. A Szentírás sugalmazott igazságából, a világ Üdvözítőjének apostolaihoz intézett missio-gondolatából, indul ki az író és a 'kereszténységnek immár ezeréves térítő munkáját látva, a belőle fakadt sok nemzeti és egyéni, lelki és kultur-eredményt szemlélve: nemes öntudattal kapcsolja bele az írás e nagyvonalúságába, — mint láttuk — a kereszténység mélységeibe, a magyar nemzet megtérését is. Ha grafikailag ábrázolhatnók ezt a retorikai szépségű hatalmas gondolatot, az apostoli igazság-hirdetést és vele arányban Szent István buzgó tevékenységét, a világ minden tájának — nemzetének apostoli művét egybefoglalva és szemléltetve: a '360 fokos teljesekor mint nagy periferikus összekötő vonal, fejezné ki a legplasztikusabban. Az írónak ez a gigászi gondolata önként is az egész jelen és a másvilágon örökre uralkodó igazság erejével hat az olvasóra. A magyar nemzet megtérését Szent István apostoli fáradozásainak ismeri el a történelem is. A megtérés lelki eredménye mégis mérhetetlenül nagyobb, mint amennyit az irodalmi és történelmi tudás megállapít és amennyit az elmúlt századok adatai tényleg igazolnak. A magyar nemzetnek kereszténységre való megtérése a Szent Imre-legenda felfogása szerint nem annyira irodalmi és történelmi, mint inkább lelki és szükségképen theológiai tudomány'körben bírálandó. Ezért mondja a szöveg, hogy Szent István királyunk szabadította ki a magyar nemzetet a sátán hatalma alól és ő vezetett el bennünket magyarokat az igaz Isten ismeretére. A sátán hatalma alól való tényleges kiszabadítás valóban a hittudományi — és távolról sem kizárólag és mélyebb értelemben az irodalom vagy történelem boncoló kése alá kívánkozó probléma; — pusztán nemzetinek sem mondható, lényegében még a logika, sőt az elméleti psychologia ismeretkörét is messze meghaladja. Egyedül a vallás tudománya foglalkozhatik vele érdemlegesebben és eredményesebben. Épen ezért ennek a gondolatkörnek önmagában rejlő retorikai súlya is van, mely az igazság hatalmas erejével szükségképen meggyőzi a hívő olvasót. Ez a nagy gondolat fölötte van az észnek, meghaladja az emberi értelmet, benne az erkölcsi és tekintélyi érv győz. A legendaíró Maurusnak ez a virtuális argumentálása vagy gyökér érvelése nem használja a retorika külső formáit, hanem a tartalom, vagyis a gondolat igazságával, ennek bennerejlő, substantialis erejével hat és győz szükségképen. Az iró szól és mi hiszünk neki; meggyőződünk a történelmi és mélyebb erkölcsi igazságról, elfogadjuk és boldog öntudattal olvassuk a legendában: »Szent István most •— és mindenkor — a mi királyunk és apostolunk.« A retorikai erő tehát abban rejlik, hogy ezt az emberi értelemmel lényegében szinte alig felfogható igazságot, mely a lélek birodalmában az ész ítéletének mértékeit is messze-messze meghaladja: mégis minden olvasó szükségképen és erkölcsileg elfogadja. Ezért irja az ihletett író a retorika belső erejével kifejezett