Valló István szerk.: Győri Szemle 4. évfolyam, 1933.
IV. évfolyam. 4-6. szám. 1933. április-június - Vargha Damján: Költői szépségek Szent Imre ős-legendájában. (II., befejező közlemény)
A keresztény hitigazságoktól áthatott és a lelki élet mélységeiben járatos olvasó szinte önkénytelenül és rögtön látja Imre lelkének fönséges nagyságát, ragyogó hősi erénygyakorlatait és ezek gondolati és formai kedvességét. Önmaga lelkének gondozása és az egész magyar nemzetért felajánlott önmegtagadása a késő éjtszakában az Ur haragjának kiengesztelését, sőt tetszése megnyerését célozza. Ezzel a lelkiek birodalmában összeköti nemzetét a nagy Istennel a Megváltó akarata szerint, valamint királyi atyja is összekötötte már évtizedekre terjedő és állhatatos apostoli buzgóságával a keresztény hitvallással. Az ifjú Imre herceg tehát érdemei erejével, Isten akarata szerint, az apostolkodó István királyt a magyar nemzet megtérítésében hatalmasan segítette. A görög latin klasszikus írók műveiben is többször megtalálható irodalmi gondolat jelent meg Szent Imrében, amikor Vergilius Aeneisének egy helyére célozva kiemeljük, hogy Imre herceg telve lévén Szentlélekkel, a legmagasabb isteni akarat közvetítője volt az akkor még jórészt pogány magyarok megtéréséhez. (V. ö. Az Aeneis, mint nemzeti eposz, alapgondolatával !) Ezek után bizonyára még világosabban érthető a legendaíró bevezetése végén kifejezett az a — talán szerénységre valló, lényegileg azonban mélységes gyökerű és a legenda szellemének mindenben megfelelő — gondolat, hogy csekély szellemi tehetségére hivatkozva, nem vállalkozhatik Szent István apostol-király életének, érdemességének, cselekedeteinek a megírására, mert ez szerinte felülmúlja tehetségét, hanem inkább választja Imre életét, mely az író Mauruséhoz minden tekintetben hasonlóbb is volt a bensőség, lelki önmegtagadások stb. alapján. — Viszont másrészt István király ekkor még életben van és bizonyára ezért is méltóbbnak találta inkább az akkor már égbeköltözött Imre herceg életének betűkbe-vésését. magáért is, Istenhez. Felajánlja önmagát váltságul. A feszület lehajlik hozzá. Elfogadja e hősi áldozatot. Zrinyi eposzi hőssé magasztosul. Hősiesen harcol mindvégig, élete utolsó leheletéig. Önmaga és vitéztársai életük feláldozásával lelkileg diadalmaskodnak. Zrinyi Miklós önfeláldozása, érdemeinek elfogadása után Isten megtöri a pogány török hatalmát, mint Isten kezében a magyarok büntető vesszejét . . . Szent Imre éjtszakai önmegtagadása érdemével kívánja Isten kegyelmességét biztosítani az akkor még nagyrészt pogány, tehát bűnös, magyarság számára ; törekszik, hogy ezzel a személyes hősi áldozatával hathatósan elősegítse, eredményessé tegye, királyi „atyja apostoli térítő, hithirdető munkáját. — Imre imádsága tetszésre talál az Ur Istennél. Elfogadja hősi áldozatát, — ha nem is éppen ezen éjtszakai zsoltárimádkozás közben — hozzá lehajolva, mert a legenda itt nem szól róla. De később, a veszprémi éjtszakán, saját akaratának hősévé avatja, — mint századok multán Zrínyit —-, amikor tudtára adja egész életre, mindhalálig kiterjedő nehéz harcának személyi küzdelmeit és égi jelenésben közli vele : „Virginitas piacet." Es Imre még atyja és nemzete akaratát, nemkülönben saját természetes — a házasság keretében a szentség erejével megszentelt ösztöneit — is megtagadja önmaga örök üdveért és a magyar nemzetért. Amiképen Zrinyi Miklós — ilyen értelmezéssel Szent Imre is eposzi hőssé lett az Isteni Gondviselés kezében és akarata, tetszése szerint. Benne mind megvannak azok a tulajdonságok, amelyek Zrinyi Miklóst, az eposzi hőst jellemzik. E két irodalmi és kortörténeti képjelenet egyazon erkölcsi értéke megkapó, retorikai, esztétikai, stilisztikai és nyelvtani szépsége kétségbevonhatatlan.
