Valló István szerk.: Győri Szemle 3. évfolyam, 1932.

III. évfolyam. 4-6. szám. 1932. április-június - Dessoir Max: A lélekismerő Goethe

Ezzel adva van egy ritka, veszedelmes és mégis csudálatraméltó jellenitípus alapvonása. Goethe általában azt hiszi, hogy egy ilyen magból, amely lehet uralomvágy, tudásszomj, szerelmi szenvedély, ered az ember minden életnyilvánulása. Ha egy jellemnek irányvonalát — akár intuíció, akár sokszoros tapasztalás által — megismertük, kezünkben van a jellem kulcsa. Mert jellemen nem egyes vonásoknak mozaikszerű összefoglalását, hanem a lényegét kell érteni. — Evvel a felfogásával Goethe messze eltávolodik a 18. század szellemétől, amely az analízis szelleme volt. Miként az emberi természet önmagában egyfajta és mégis számtalan fajtát termel ki magából, az egyes ember természete is sok, látszólag ellentmondó tulajdonságra különül. Ä jellem az élet folyamán való fejlődésben egységesnek bizonyul. Kora ifjúságunktól meg van szabva útvonala. Mindenki »a törvény szerint, amely szerint kezdte«, éli le éveit. Mégis vannak a fejlődésnek mozzanatai, amelyek nagy szabályszerűséggel visszatérnek, így az egyes embernek világnézete egymásután idealista, azután szkeptikus, végűi misztikus. E három világnézet tehát egyenjogú, az életnek bizonyos korszakában meg éppen szükségszerű. Nem szabad azt remélni, hogy az ember évei multával jobb, vagy csak okosabb is lçsz. Ellenben sok embernél visszatér a serdülés kora: a démoninak új és újabb föllobbanása, a léleknek új erosi lángragyulladása. Goethe még a késő öregkorra is elfogadja a megújulás képességét. » Vájjon azért lettem-e nyolcvan esztendős, hogy mindig ugyanazt gondoljam?... Folyton változni kell, újulni, if julni, hogy meg ne rekedjünk.« Megkapó a már öreg Goethének egy másik mondata: »Nem látok egyetlen hibát másokban, amelyet én is el nem követtem.« Mint bölcs él közöttünk Goethe, s nekünk ma élőknek kiváltképpen nagy a lírájában és bölcs mondásaiban. Régebben másként látták s az utánunk jövők ismét másképpen fogják őt magyarázni. Max Dessoir.