Valló István szerk.: Győri Szemle 3. évfolyam, 1932.

III. évfolyam. 4-6. szám. 1932. április-június - Dessoir Max: A lélekismerő Goethe

Az egymásról való kölcsönös tudás különösen hatásosan éleződik ki Faust és Mephisto között: kettejük legtöbb párbeszéde bízvást lehetne az önmagával küszködő Faust monológja. A Faust második része nagyon finoman szemlélteti az emberek összetartozóságát; Galatheában már Heléna kísért, Homunculus Faustnak egy változata, vagy — hogy másunnan keressek példát —, gondoljunk Tasso és Antonio viszonyára: egymáshoz tartoznak, mint Goethe lelkének két fele, vagy két fejezet Goethe életében. Mind az egyeseknek önismeretéhez, mind a másnak megértéséhez Goethe néhány problémát különösen fontosnak tart. Ilyen az élmény és megismerés kapcsolata. »Ki az, aki egy szent erdőbe léptekor nem borzongott meg egyszer? ... Ez a borzongás az, amely ... a művész lelkén végigsuhan, ami benne a legmegértettebb kifejezésre tör, a nélkül, hogy a megismerés képességén végighaladt volna.« Itt nagyon élesen elhatárolja az élményt a megismeréstől. Míg a 'tudományban a gondolkodásba szemlélettel igyekezett behatolni, a lélektanban a fogalmi megismerésnek fölébe helyezte az élményszerű szemlélést. Ennek fő oka talán az a meggyőződése volt, hogy az emberi lélekben fontosabb a tudattalan, mint a tudatos. Goethe ezt sokféleképpen kifejezte. így pl. »öntudatlanul alkotjuk mindig a leg jobbat«, »mindaz, amit a lángész cselekszik, öntudatlanul törtenik«. Goethe is azt hiszi, amit a mai pszihológusok, hogy öntudatunkat a tudattalannak feleslege táplálja, de a tudattalannak teremtő erejét sohasem sexualizálta, sőt még csak nem is rationalizálta. Egy figyelemre nagyon méltó mondata így hangzik: »A legjobb az emberben forma nélkül való.« Hogy a lélekben ezt a formátlan-elemit elismeri, avval Goethe igazi német álláspontot hirdet. Ez az álláspontja leghatározottabban a démoninak fogalmában jut érvényre, amely mindenesetre csak későbbi években lett a goethei lélektan középpontja. A démoni az emberben valami szerfölött hatalmas, amelynek öntudatlanul rabja. Sokrates Daimonionjával [abban rokon, hogy a socratesi démon is akkor kezd működni, mikor az ember bölcsesége csődöt mond. Sok más vonásában azonban a tkét fogalom különböző. Mert az antik démon kis dolgokban nem sokkal több, mint helyes tapintat, nagy kérdésekben csak elhárít, pozitíven semmit sem javasol. Goethe számára a démon egy igazi cselekvő erő, »egy az erkölcsi világrenddel ha nem is ellentétes, de azt keresztező hatalom«. A démoni embereknek »hihetetlen hatalmuk van minden teremtményen, még az elemeken is . . . valamennyi erkölcsi erő együtt sem bir velük«.