Valló István szerk.: Győri Szemle 3. évfolyam, 1932.
III. évfolyam. 7-9. szám. 1932. szeptember-november - Birkás Géza: Egy elzászi francia nemes dunántúli utazása a 18. század második felében
magyarok, horvátok, oláhok, németek, sőt külföldiek is. E különböző népfajok mind másfélekép vannak öltözve. Erre a vásárra óriási mennyiségű állatot hajtanak fel, különösen lovat. Ez utóbbiak száma 4—5000-re tehető, nagyrészük a magyarországi és oláhországi ménesekből való, sok köztük a vad ló, amely még soha nyerget és hámot nem látott. Részletesen leírja, hogy e szilaj lovaknak vásárlása és megfékezése hogyan történik. Egy-egy lókereskedő lovai magas korláttal körülvett helyen vannak egy csomóban. Ha a vevőnek közülük valamelyik megtetszik, egy csikós bemegy közéjük, pányvát vet a kiválasztott lóra s a többi csikóssal addig vonszolja és veri, míg a ló egy nyilason háttal visszafelé kijön a bekerített helyről. Ekkor földre teperik, a csikósok reávetik magukat és addig küzdenek vele, míg sikerül a kötőféket rátenni. Most aztán elővezetnek egy szelid lovat, a vadat engedik felkelni s hozzáfogják 1 a másik lóhoz. A legtöbb esetben az agyonkínzott és kifáradt ló némi ellenkezés után megadja magát és elmegy párban a másikkal. A viaskodásban megtörténik, hogy a lónak eltörik egyik lába, ilyenkor a kárt felerészben az eladó, felerészben a vevő viseli. A csikósoknál, »akik még vadabbaknak látszanak, mint a lovak«, s akik együtt alszanak velük a legelőn, egy kis fabalta van, ezt rádobják arra a lóra, mely a ménestől el akar távolodni. Magyarország dunántúli része, úgy látszik, utazónkat különösen érdekelte, mert nem elégedett meg a puszta benyomásokkal, hanem földrajzi, történeti, statisztikai adatokat is gyűjtött össze erre a vidékre vonatkozóan s ezek alapján írta meg naplójának egyik függelékét Note sur la Hongrie en deçà du Danube faite en mlars et avril 1772. címmel. Ami Dunántúl elsősorban meglepi, az a talaj rendkívüli termékenysége, amennyiben szerinte itt egy talpalatnyi föld sincs, amely művelésre ne volna alkalmas. Vannak sík területei és dombvidékei, azonban valamennyi vízhiányban szenved, minthogy a Rába és a Szekszárd 1 ) kivételével jelentékenyebb folyói nincsenek. Éghajlata különböző; a Dráva és részben a Duna mentén fekvő sík vidékeké enyhébb, mint a hegyes vidékeké, de ez viszont egészségesebb, mert ezeken a területeken nincsenek lázak, amelyek a mocsaras, lapos fekvésű vármegyékben gyakoriak. A föld, rendkívüli termékenysége ellenére, nincsen eléggé kihasználva, aminek több oka van. Ilyerí elsősorban a lakosság cse*) T. i. a Szekszárdtól nem messze, Tolna alatt a Dunába ömlő Sárvíz.
