Valló István szerk.: Győri Szemle 2. évfolyam, 1931.

II. évfolyam. 1-3. szám. 1931. január-március - Nagy József: Az igazság

Lépten-nyomon olyan igazságokra bukkan, amelyeknek időtlen érvénye vitán kivül áll, mégis azt állítja, hogy nincs semmi olyan feltétlen valami, amelynek az érvényét mindig és mindenhol el kellene ismerni. Közben természetesen ennek az állításának, hogy t. i. semmi sem érvényes feltétlenül, feltétlen érvényességet követel és ezzel önmagával kerül ellenkezésbe. Ennél a fénynél nagyobb cáfolata aligha lehet ennek az álláspontnak, mert a benső ellentmondás bizonyossága egy tétel téves voltának. A relativizmust, amely a feltétlen helyett csupa viszonylagos érvényesség közepette akar megélni, még sem lehet az emberi lélekből kiirtani. Szükségszerű következménye ez annak az alapvető felfogásnak, amelyben az ember semminek sem tudja magát fenntartás nélkül átadni, hanem önmagát teszi meg a világ központjává. Önmagához viszonyít mindent, s ebből azt következteti, hogy minden dolog értelme attól függ, hogy ő hogyan látja és annyit ér, amennyit az ő szempontjából jelent. A változást az emberi élet és a világ lényegének tartja, s ennek megfelelően c változás tényét kiterjeszti magára az igazságra, valamint azokra a fogalmakra is, amelyekkel e változás mértékét kellene meghatároznia. Bárhol és bármikor bukkan fel az emberiség kultúrájában a relativista álláspont, mindig megőrzi azokat a tipikus tüneteket, amelyeket már az antik szofisztikában szemlélhetünk. A szofisták tagadták először, hogy van objektiv tudományos igazság és az embert mondották minden igazság mértékének. E szerint ami van, az az embernek van, s ami igaz, az az embernek igaz; Az istenek lételén nem is törték a fejüket, mert — mint mondották — azok, ha vannak is, oly messze vannak, hogy kivül esnek az ember megismerési és hatalmi körén. Egy szóval: a relativizmus álláspontja valóban abban nyilvánul meg, hogy az ember csak az iránt érdeklődik, amit szinte a kezével elér, s hogy ezen a kicsiny körön túl van-e valami vagy nincs, azzal nem törődik. Klasszikus formulázását adta ennek a világfelfogásnak Voltaire, mikor a Candide végén azt az életbölcseséget szögezi le: »Müveljük a magunk kertjet«, s ne vegyünk tudomást arról, ami a kertünkön kivül esik. A relativizmus tehát végeredményben vakká tesz a nagy dolgok iránt, megszükíti a világunkat, s arra kényszeríti az embert, hogy mikrobaként beérje azzal a cséppel, amelyet a kutató tudás a mikroszkópja alá tesz. Olyan ez, mintha a gyümölcs egyszer elkezdene gondolkozni és meg volna győződve róla, hogy a fa csupán azért van, hogy őt hordozza, s el kellene pusztulnia, mikor