Valló István szerk.: Győri Szemle 1. évfolyam 1930.

I. évfolyam. 9-10. szám. 1930. november-december - SZEMLE - Travnik Jenő: Kisfaludy Károly

és a magyar irodalomtudomány idealisztikus, u. n szellemtörténeti irányainak képviselőinél (Cysarz, Petersen, Strich, nálunk Horváth, Thienemann, Koszó, Zolnai, Farkas) találkozunk. E tekintetben bizonyos óvatos eklekticizmus jellemzi szerzőnket, amit javára kell írnunk, ha meggondoljuk, hogy ez irányok egyikének vagy másikának merev és rigorózus alkalmazása mily könnyen vezethet indokolatlan elméleti konstrukciókra. Miután szerzőnk a tulajdonképeni tárgyalás első két fejezetében azokkal az eleve-adottságokkal és élményekkel foglalkozott amelyekből a költő lelkivilága, egyénisége kialakult, a következőben e tényezők különböző eredetének megfelelően az egyéniség alkatát szerkeszti meg, amelyet a kedélyi, azaz veleszületett és a műveltségi, vagyis szerzett elemek természete, kapcsolataikban az érzelmi élet és az intellektus szerint, mint a bohémség és a patriotizmus polaritásában megnyilvánuló egységet állapít meg. Valóban nem könnyű dolog, ha nevet kell adni ily lelki alapkomponenseknek, amely találó, a fogalom lényegét kimerítő helyesebben jelképi erővel bíró legyen ; nem könnyű már csak azért sem, mert e tényezők nem merev rögzöttségek, hanem az egyéniség kibontakozása és elmélyülése során folyton hullámzó, módosuló, mélyülő diszpozíciók, amelyek kölcsönösen hatnak egymásra, igen kedvezően éppen költőnknél, amint szerzőnk tetszetősen állapítja meg: „Patriotizmusa bohémségének mélyebb irányt szabott, mig bohémsége megmentette attól, hogy patriotizmusa rideg formalizmussá merevüljön. Hazafiassága így frissebb, könnyebb, hajlékonyabb, mint kortársaié — épp azért alkalmasabb is a fejlődésre ; bohémsége pedig idővel éppen patriotizmusa következtében nemesebb, értékesebb színezetet öltött." (39. 1.) E polaritás jelenségében találja meg szerzőnk Kisfaludy Károly működése egészének rugóit, a szóbanforgó két pólusnak egyfelől egymásközt, másfelől a külvilággal való feszültsége, ennek aránya és foka határozza meg munkásságának egymásra következő fokozatait, amelyeket a hazafias (a komoly) dráma, a vígjáték és a literátori, vagyis irodalmi vezéri tevékenység jelent. Az egyéniség alkatának téhyéből, mint főtételből kiindulva világos, tetszetős dedukció alakjában vezeti le szerzőnk további fejtegetéseit: a művészi átélés vázolt tagozódásának megfelelő három alkotási foknak és az alkotásoknak jellemzését. A szerző elrendező készsége biztos, megállapításai általában szabatosak, határozottak, előadásának hangja előkelően nyugodt; azonban nem fukarkodik itt-ott az idegen szókkal és idegenszerűségekkel Az egyes problémáknál hűségesen számba veszi az elődök munkásságát, higgadtan teszi meg ellenvetéseit, ahol arra szükség van. Nem akarja fölfedezni hősét, amint a rossz szokást kezdő íróknál tapasztalhatjuk. Minden során meglátszik, hogy komoly megfontolás vezette tollát. Csak aki az eddigi irodalom eredményeit ismeri, veszi észre, hol illeszkedik be egy-egy új meglátás, szabatosabb meghatározás a részletek hagyományos anyagába.