Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Tanulmányok - Fedeles Tamás: "Ad Omnes Sacros Ordines Promoveri". Győri egyházmegyések római szentelési ügyei a késő középkorban
ARRABONA 2015-2018. 53-56. TANULMÁNYOK köztük a győri egyházmegyés Layter Osvát folyamodványát, akinek megfelelő javadalma nem lévén (sufficientem titulum non haberet) valótlan benefíciumra szenteltette magát pappá.49 Különösen VI. Sándor pontifikátusának (1492-1503) kezdetétől emelkedett ugrásszerűen a titulussal visszaélők száma a Penitenciáriára benyújtott szupplikációk alapján: az 1500-as jubileumi esztendőben például öszszesen 319 személy - köztük a fentebb említett Layter Osvát és egy zágrábi egyházmegyés társa -50 kért abszolúciót az effajta csalással magára vont kiközösítés alól. A hamis javadalmakkal történő visszaéléseket azonban nehéz volt felderíteni, főként a messzi vidékről érkezők esetében. E jelenség azzal magyarázható, hogy felszentelt papok nagyobb eséllyel és sokkal gyorsabban juthattak valódi megélhetést biztosító egyházi álláshoz, mint a kisebb ordókat felvevő társaik. Nem véletlen tehát, hogy e túlkapásokat a késő középkor pápái igyekeztek visszaszorítani, s e kérdés folyamatosan napirenden volt a korszak helyi és egyetemes zsinatain egyaránt. 1502 őszétől pedig már nem volt elegendő a javadalmat is feltüntető folyamodvány felmutatása a Kúriában sorra kerülő vizsgálat alkalmával, hanem annak valódi birtoklására a szentelendőnek tanúk jelenlétében esküt kellett tennie.51 X. Leó pápa (1513-1521) 1513 decemberében kelt bullájában két év felfüggesztéssel szankcionálta a hamis beneficium feltüntetésével csalókat.52 A kúriai szentelések mechanizmusa A klérus tagjává az egyházi rend (ordo) szentségének felvétele által válhatott valaki, amely két nagyobb csoportból, az úgynevezett négy kisebb (ordines minores), valamint a három nagyobb rendből (ordines maiores, ordines sacri) állt. A klérushoz tartozás - a hajkorona közepének kör alakú leborotválása révén - külsőleg is látható jelét az első tonzúra (prima tonsura) jelentette. A helyi ordinárius által kiszolgáltatható rendek alsó grádusai a hostiarius, lector, exorcista voltak, végül pedig az acolitatus következett. Ezek birtokában az illető már az egyháziak kiváltságait élvezte, azonban a későbbiekben még visszatérhetett a laikus állapotba (házasodhatott, világi foglalkozást űzhetett). Az említett négy kisebb rendet (quattuor minores) a legtöbbször egy időpontban vették fel ajelöltek. A három magasabb ordó sorrendben a következő volt: sub diaconatus, diaconatus és presbiteratus. Az alszerpapi (subdiaconatus) fokozat képezte a valódi választóvonalat a cölibátus megtartása és az imaórákon (zsolozsmán) történő részvétel követelménye által, egyértelművé téve, miszerint az illető további életét immár kizárólag az egyháznak szenteli. Természetesen csak a presbiteri ordó felvételét követően vált áldozópappá (presbiter; sacerdos) az illető, amely lehetővé tette a szentmise celebrálást, valamint a szentségek kiszolgáltatását. Az egyházi rendek legmagasabb fokozatát pedig a püspökség (episcopatus) jelentette. Ez utóbbi grádusokat a kisebb ordóktól markánsan megkülönböztetve szent rendeknek 49 APA Reg. Suppl. vol. 48., föl. 792r. - Az azonban nem derül ki kérvényéből - mint az ilyen esetek túlnyomó részénél hogy milyen titulusról volt szó. 50 Uo. és vol. 48., föl. 719r. 51 Schmugge: Zum römischen „Weihetourismus“ 427-428. 52 Pelliccia: La preparazione 56. 84
