Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Tanulmányok - Fedeles Tamás: "Ad Omnes Sacros Ordines Promoveri". Győri egyházmegyések római szentelési ügyei a késő középkorban
FEDELES TAMAS „AD OMNES SACROS ORDINES PROMOVERI" (sacros ordines) nevezték.53 A szentelést megelőzően a jelölteket vizsgálat (examinatio) alá vetették, amely elméleti felkészültségükre, erkölcseikre, valamint állapotukra irányult.54 Ekkor ellenőrizték a kandidálok életkorát, moralitását, törvényes származását, elméleti felkészültségét, továbbá igazolniuk kellett, miszerint nem élnek szabálytalan állapotban, s nincs a szentelést akadályozó testi hibájuk vagy betegségük. A kánjog előírása szerint, amint fentebb említettem, a subdiaconatussal kezdődő magasabb ordók felvételéhez említetteken kívül a jelölteknek igazolniuk kellett a megfelelő egzisztenciális hátteret biztosító javadalom (titulus patrimonii, titulus ecclesiasticus) birtoklását is. Kivételt a szerzetesek képeztek, az ő megélhetésüket természetesen rendjük szavatolta.55 A promócióra normál esetben az adott egyházmegye székesegyházában - alkalmanként más szakrális helyen - került sor, amelyet a helyi püspök, illetve akadályoztatása, széküresedés esetén a segédpüspök végzett. Az egyházi előírásoknak megfelelően évente hat meghatározott időpontban kerülhetett sor a klerikusok promóciójára, amelyek a kántorböjti időszak (ieiunium quattuor temporum) szombatjaira, valamint a nagyböjt idejére estek. Ezen események természetesen minden alkalommal ünnepi szentmise keretében (inter missarum sollemnia) történtek.56 Az ordinációt követően az illető kérésére kiállították a szentelés tényét igazoló okiratot. Az idegen egyházmegyéhez tartozóknak a helyi püspök, illetve helyettese, a szerzetesrendek tagjainak pedig elöljárójuk által kiállított írásbeli engedélyt (littera dimissoria, dimissorialia) kellett bemutatniuk a szentelés előtt. E dokumentumokra a promóciókat tartalmazó regiszterekben, illetve a szentelésről kiállított oklevelekben egyaránt hivatkoztak. Az efféle engedélyek azonban a későbbiekben sok gondot okoztak, ugyanis ezeket Rómában éppúgy hamisították, mint a részegyházakban,57 ezért a 15. századtól kezdve a pápák igyekeztek az ellenőrzést szigorítani. A 15. század folyamán a külföldi klerikusok római szentelésének egyetlen hivatalos orgánuma az Apostoli Kamara hivatala volt. Aló. század elejétől a Kamara mellett a római püspök (azaz a pápa) helynöke (vicarius in spiritualibus in Űrbe) is felhatalmazást kapott minderre.58 Jóllehet a Camera Apostolica élén álló kamarás (camerarius domini nostre papae, camerlengo) a papszentelések terén ad hoc pápai felhatalmazással a korábbi időszakban is eljárhatott, az ordinációkra vonatkozó állandó joghatóságot azonban V. Márton pápa (1417-1431) kúriai reformjai során nyerte el. Ezt egyértelműen jelzi, hogy az Apostoli Kamara felügyelete alatt történt klerikusszentelésekre vonatkozó adatokat 1425-től kezdve szisztematikusan dokumentálták, majd egy újonnan létesített regisztersorozat, a Libri formatarum egyes köteteibe illesztették.59 53 Plöchl: Geschichte 289.; Отт: Das Weihesakrament; Salonen-Hanska: Entering a Clerical Career 6-8. 54 Oediger: Über die Bildung 80-83. 55 Hay: The Church in Italy 54,142.; Fedeles: Magyar klerikusszentelések 54-55. A titulusra 1. Ülhof: Die Zuständigkeit 5-54.; Lederhilger: Weihetitel 1016. 56 Kleinheyer: Die Priesterweihe. 57 Erdélyi: Szökött szerzetesek 110-111. 58 Rehberg: L’affluenza di ordinandi 200. 59 A sorozat köteteinek leírására 1. Schmitz(-Kallenberg) : Die Libri Formatarum. 85
