Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Tanulmányok - Fedeles Tamás: "Ad Omnes Sacros Ordines Promoveri". Győri egyházmegyések római szentelési ügyei a késő középkorban
ARRABONA 2015-2018. 53-56. TANULMÁNYOK mód, így csupán a téma legfontosabb elemeire szorítkozom. Magától értetődő módon az egyházi rend egyes fokozataihoz eltérő ismereteket rendeltek, amelyek az életkori sajátosságokat is tükrözték. Minthogy az első tonzúrát már hétéves korban felvehették, nyilván a követelményszint minimális lehetett. A valódi választóvonalat a subdiaconatus képezte a cölibátus és az imaórákon történő részvétel kötelezettsége által. Az alszerpapoktól tehát már mélyebb ismereteket vártak el, ezek közé tartozott a latin grammatika, az olvasás (saltern sciat bene et expedite legere) és az énektudás (competenter cantare), továbbá a breviárium használata. A diakónusokkal szemben támasztott további követelmények pontosan nem ismertek, az evangélium felolvasása és a prédikáció tartása mindenesetre feladataik közé tartozott. Az áldozópapok alkalmasságára vonatkozóan Guillelmus Durandus 13. század végi racionáléja (Rationale divinorum officiorum) tartalmaz általános előírásokat, amelyek széles körben ismertté váltak: tudjanak misét celebrálni és gyóntatni, ismerjék a szentségek kiszolgáltatásának rítusait, a hívek számára pedig tartsanak prédikációkat.179 A késő középkori magyar papság műveltségével kapcsolatban általános hivatkozási pontként szolgáló 1382-es esztergomi szinódus is hasonló előírásokat tartalmaz. E szerint a presbiterek értsék és emlékezetből tudják a szentmise kánonjait, könyörgéseit; vasár- és ünnepnapokon az Evangéliumot, az olvasmányokat és a szentleckét tudják felolvasni, s a Szentírás egyéb könyveivel együtt a híveknek magyarázzák ezeket; ismerjék emlékezetből a hitvallást, a hét bűnbánati zsoltárt, az exorcizmusnál használt víz és a só megáldásának formuláit, valamint a szentségek kiszolgáltatásának szertartását.180 Sem az esztergomi, sem pedig az általános zsinati határozatok nem írták elő az írástudás ismeretét a klerikusok számára, következésképpen a 14. század végéig az illiteratus jelző azokra vonatkozott, akik nem tudtak olvasni. Mindez azzal magyarázható, hogy a középkorban az írás és olvasás ismeretét egymástól elválasztva, két oktatási fázisban tanították.181 Mindazonáltal a 15. századra a helyzet megváltozott, ugyanis a betűvetés ismerete általánossá vált a klerikusok körében.182 A szentelési vizsgákon, így az Apostoli Kamarában sorra kerülő egzámenen is elsősorban a latin nyelvi ismeretek számonkérésére (examinatio in litteratura) helyezték a hangsúlyt. A jelölteknek elsőként egy latin nyelvű szöveget kellett felolvasniuk, értelmezniük (legere, construere), majd egy grammatikai feladat megoldása (latinizzare, loqui latinis verbis) következett, végül pedig énektudásukról (cantare) adtak számot. Mindez kiegészült a Szentírás, a katekizmus, a hitvallás, a szentségek kiszolgáltatásának, a mise bemutatásának ismeretére vonatkozó kérdésekkel. Vélhetőleg ajelöltek iskolázottsága felől is érdeklődtek (ubi educati sunt), amint ezt a Libri formatarum köteteiben az egyes klerikusok neve előtt feltüntetett scolaris szó is jelzi. Mindebből arra következtethetünk, hogy a betűvetésben való jártasságot valószínűleg Rómában sem kérték számon. Mindezt alátámasztja a papi hivatásra készülők számára a 15-16. század fordulóján Cura Pastoralis pro ordinandorum tentamie collecta címen öszszeállított manuale, amely úgyszintén nem utal az írástudás szükségességére.183 Az 179 Oediger: Über die Bildung 54.; Pelliccia: La preparazione 45-48. 180 Batthyány: Leges 270-271. 181 Wendehorst: Wer konnte im Mittelalter 21-24.; Hajdú: Lesen und Schreiben 52. 182 Meuthen: Zur europäischen Klerusbildung 266-267.; Mályusz: Egyházi társadalom 133-134. 183 Fedeles: Klerikusszentelések 67-68. 114
