Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
A KÉP MINT A MŰVÉSZI ILLÚZIÓ TELJESSÉGE N. MÉSZÁROS JÚLIA Festészetében a szín intenzitása a központi téma, mely nemcsak művészi cél, hanem eszköz is a világ megértéséhez és kifejezéséhez. Művészete több ponton érintkezik a konkrét-strukturalista művészettel. Példaként az 1970-es évek végi minimális szín- és eszközhasználatra (két szín és az ecsetnyom) korlátozott képeit (pl.: Nr. 7914) és Francois Morellet 1960-as évek közepe és 1970-es évek közepe között festett, két szín kontrasztjára és egyforma vonalak ismétlésére épített festményeit említeném (pl.: Quadrum-sorozat, 1964—1971). Közös műveikben, hogy az élet jelenségeit és emberi vonatkozásait, mint végtelen lehetséges kombináció közbülső eredményét fogják fel, és az ábrázoláshoz felhasznált eszközöket egységesítik, így kompozícióikban a szín és a szerkezet egymást fedi, és nem határolja le a teret. Közös továbbá a finom monotónia és az ornamentális jelleg. De míg Morellet festészetében a szín, a forma (vonalelem, később rács, raszter) és a képalkotás módja mindig kötött, ami miatt a képelemek és a kép mint egész, a jel szerepét veszi magára, s maga a kép is képletszerű, tehát a valóság modelljeként vagy modellszerű absztrakciójaként értelmezhető,12 addig Németh János egyedül a színfestészet természetét s magát a színt használja a kifejezéshez. Minden egyes képén más-más kontextust konkretizál és teremt, ahol a tartalom, a forma és a jelentés nem előre eldöntött, az alkotást nem határolják le szabályok. Mindezekből következik, hogy minden egyes műve egyedi, egyszeri, aktuális és konkrét valóság-kép, egyúttal minden egyes festményével képes átlépni a saját festészeti korlátáit. Theo van Doesburg, a konkrét művészet egyik atyja jól látta, hogy „a jövő konkrét (nem leképezéssel dolgozó) alkotóművésze nem absztrahál, hanem realizál, amennyiben konkretizál.”13 Németh János pontosan ezt teszi: tiszta alkotóelveit konzekvensen használva, képein a valóság mindig új, konkrét és igaz képét teremti meg. Ha az 1960-as évek vége és az 1970-es évek vége között festett alkotásait Friedrich Paul Lohse vagy Ad Reinhardt konkrét-strukturalista festményeivel vetjük össze, szintén több közös vonást fedezhetünk fel. Ilyen például művészetszemléletükben az az alapállás, miszerint a művészetnek az életről, annak teljes valóságáról kell szólnia, amit a művésznek a maga komplex realitásában, előre ki nem számíthatóságában — a heideggeri el-nem-rejtettségben14 — kell megformálnia. A formálás lényege a dolgok oly módon történő megfestése, hogy az osztatlanság és a felosztás, a pontosság és a tisztaság, az absztrakció és a közvetlenség minőségében új egészet eredményezzen, ahol a jelenségek belső kapcsolatban állnak egymással, tehát nem együtt adnak egészet, hanem egymást kölcsönösen áthatják, és az egyedi osztatlanságot (Ad Reinhardtnál az uniformitást15) erősítik. Mindhárman sajátos univerzumot teremtettek azáltal, hogy egyformán nagy hangsúlyt helyeztek az érzéki festésmódra, amelyhez a művészeten kívüli világból merítettek, így a szín kifejezőerejére, amihez a színtudomány eredményeit hasznosították. Továbbá, mindhárom művész festészete alapjának az azonos szerkesztési elvet tekintette, amit Hans Sedlmayr az 1930-as években már a strukturalizmus elemi lényegének nevezett.16 221
