Mészáros Balázs: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/2. (Győr, 2012)
Tanulmányok - N. Mészáros Júlia: A kép mint a művészi illúzió teljessége. Bevezető Németh János festészetéhez és a győri a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyűjteményébe került alkotásaihoz
ARRABONA 2012. 50/2. TANULMÁNYOK Képei az 1960-as évek elején még rendkívül plasztikusak, mivel a festék átvette a forma szerepét azáltal, hogy a képi felületen a színeket változó vastagságú, szövedékes struktúraként kezelte a művész. Mindazonáltal, a plasztikusnak már ekkor nem pusztán teret meghatározó értelemben volt jelentősége számára. A színek kontrasztjai és a festékrétegek különbségei önmagukban hierarchikus viszonyokat teremtettek, amelyek az itt és most elvont szemléleti formájának feleltek meg. A modernizmus purista szemléletéhez és a kifejezés átlátszóságához vonzódó művész világlátása az 1960-as években a modern természettudományos világkép által determinált absztrakt expresszionistákéhoz állt közel, akik egyszerre tartottak igényt a képben való benne levésre — a véletlenre, a gesztusokra, az emberi mélységekre — és a valóság egészéről alkotott kép objektív megjelenítésére.11 Ellentmondásosnak találhatta azonban festészetükben a természetről alkotott reprezentációk metaforikus nyelvét, a szimultán diskurzusok hiányát és azt, hogy képeiken az önelvű festői értékek nem szüntetik meg a természet polarizáltságát. A továbblépéshez az avantgárd művészet geometrikus absztrakt törekvéseinek legfőbb eredményeit tanulmányozta. Nagy hatással volt rá a Bauhaus és a De Stijl, továbbá Johannes Itten színelmélete és az 1930-as évek konkrét-absztrakt festészete. Utóbbiból fejlődött ki az 1950-es évek második felétől a „zürichi konkrétok” művészete és más újgeometrikus törekvések — op-art, kinetikus, minimalista, strukturalista festészet, szeriális művészet stb. —, egészen a koncept hatását magába olvasztó, dekonstruktív tendenciáig. Mindezek kibontakozását már közvetlenül nyomon követhette, és szabadon reflektálhatott rájuk (6697, 6798). Friedrich Paul Lohse, Max Bill, Josef Albers, Francois Morellet, Frank Stella, Richard Serra stb. alkotásai mellett szemléletgazdagító tanulságot hordozott számára az informel és az art brut anyagkezelése és Kemény Zoltán fémművészete is, később a távol-keleti kalligráfia és az ausztrál aboriginal művészet. Festészete abban különbözik a konkrét művészekétől, hogy nem törekszik az egzaktságnak azon fokára, amely formai határokat állít vagy előre eltervezett rendszert feltételez. Nem decentralizálja az Egót sem, amikor a világot vagy a természetet hangsúlyozza. Éppen ellenkezőleg! Képein a külső és a belső realitást a gondolati és érzelmi síkok, az „én és mi” viszony egyidejű jelenléte, a közvetlen benyomás és a róla alkotott kép finom egymásba szövésével, a geometrikuson és organikuson túli, integrált nyelven, eltérő esztétikai kifejezésmódokat használva, közvetlen dialógusban fejleszti. Festői nyelve egyszerre személyes, intim és távolságtartó, az aktuálist mint az egzisztenciális és a metafizikai közötti történést értelmezi, a múltat a jelenbe vezetve, széles kontextusba helyezi. Festészete intenzív színfestészet, ami azt jelenti, hogy minden gondolatot, érzést színnel fejez ki, ahol a szín nem lehatárolt színfolt, hanem „társas lény”, melyet mindig a másikkal való találkozás határoz meg, ahogy a valóság minden jelenségét is az egymás közötti viszonyok. 220
