Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/1. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Rechnitzer János: Kortárs gyűjtők és gyűjtemények
RECHNITZER JÁNOS KORTÁRS GYŰJTŐK ÉS GYŰJTEMÉNYEK vezőbb vásárlási feltételekben nyert kifejezést. S végül, az orvostársadalom vezető körei, klinikák professzorai, de aktívabb tagjai is képesek voltak anyagi eszközöket mobilizálni a gyűjtéshez, ami aztán a kollekciók kialakulásához vezetett. A hatvanas évek végétől konszolidálódott a helyzet a klasszikus gyűjtőegyesületeknél, így az érem- és bélyeggyűjtőknél, azaz fokozatosan kialakultak vidéki hálózataik, amelyek már egy szélesebb gyűjtői kör létrejöttét tették lehetővé. A kisebb befektetést igénylő gyűjteményi területek, az érem, a bélyeg, a képeslap, nyomtatványok azok, amelyek virágoztak, a maguk módján népszerűek lettek. A gyűjtők a társadalom szinte minden rétegéből, foglalkozási csoportjából merítették tagjaikat, s éltették a gyűjtési szenvedélyt, de hozzájárultak a nemzeti értékek megóvásához is. Az 1967-ben végzett felmérés szerint a gyűjtőtársadalom legaktívabb tagjai az orvosok voltak, de kiderült a vizsgálatból az is, hogy többségük kezdő gyűjtő, legalábbis nem rendelkezik jelentős gyűjtői múlttal és tapasztalattal. Mellettük mérnökök, műszaki értelmiségiek, művészek, a tudományos életben dolgozók, valamint ügyvédek és adminisztratív, vélhetően a közszférában (tanácsok, minisztériumok, pártapparátus) dolgozók alkották a gyűjtők többségét. A pedagógusok aránya a felmérésben jelentéktelen volt, de az akkori nomenklatúra szerint a kisiparosok is „rabjaivá váltak a gyűjtő szenvedélynek.” (Mojzer 1969; Berkó - Fehér 1980) Érdekes ebből a korból a gyűjtő meghatározása. Gyűjtőnek azt tekintették, aki védett, vagy védendő műtárgyakkal rendelkezik. Gyűjteménynek pedig az a műtárgy együttes számított, amely legalább tíz, azonos műfajú tárgyból állt, ennek megfelelően gyűjteménynek tekintettek tíz védett festményt vagy szobrot, esetleg tízegynéhány külön védésre érdemes iparművészeti tárgy együttesét. (Mojzer 1969) A hatvanas években egy rendelet3 engedélyezte, hogy akinek műgyűjteménye van, annak részben lakbérkedvezményt (gyűjtemény elhelyezésére szolgáló lakrészre jutó pótlék fizetése alóli mentesség), részben pedig az akkori normák szerinti lakószoba engedményt kaphat, így aztán szükséges volt a műgyűjtés fogalmát ’jogi’ értelemben is meghatározni.4 A Műgyűjtő folyóirat 1971-ben olvasótábora körében kérdőívet tett közzé a különböző művészeti ágak népszerűségéről, egyben követni próbálta gyűjtői szokásaikat, de információkat is kívánt kapni a lap szerkezetére, tartalmára vonatkozóan is.5 A 124 válaszból a szerkesztők azt a következtetést vonták le, hogy a legközkedveltebb művészeti „termék” a festészet, azt követték a népművészeti tárgyak, majd a grafikák, az iparművészeti és a kisplasztikái alkotások.6 A festmények gyűjtése nemcsak, hogy vezető szerepet játszott a gyűjtemények esetében, de a gyűjtők száma is jóval meghaladta a többi gyűjtői terület iránt érdeklődőket. Figyelemre méltó, hogy a válaszadók több mint fele műgyűjtőnek vallotta magát, s maguk a szerkesztők is megdöbbentek a gyűjtők magas számán, bár nem kaptak információt arról, hogy a gyűjtemények milyen szinten állnak. Felmerült már akkor egy országos hálózattal rendelkező műgyűjtő klub szervezése (Műgyűjtők Országos Egyesülete). Ez a gondolat a későbbi számokban is 295
