Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/2. (Győr, 2011)
Tanulmányok - Almási Tibor: Évről-évre. Fejezetek Győr képzőművészeti életéből V. 1907
ALMÁSI TIBOR ÉVRŐL - ÉVRE FEJEZETEK GYŐR KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLETÉBŐL V. 1907 Almási Tibor ÉVRŐL - ÉVRE FEJEZETEK GYŐR KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLETÉBŐL V. 1907 Rövid megtorpanás, stagnálás után a század első évtizedének második felében a magyar képzőművészeti élet szükségszerű megreformálásának kérdése ismét napirendre került. A szakfolyóiratokban, napilapokban egymást érték a probléma többirányú megközelítését célzó tényközlő, vagy a jobbítás szándékával vitára ingerlő hosszabb-rövidebb írások, elmélyült tanulmányok, amelyek arra késztették a szakpolitikusokat, a döntési pozícióban lévőket, hogy maguk is egyértelmű lépéseket tegyenek a kulturális szféra helyzetének jobbítása ügyében. A reformtörekvések alapját s kiindulási pontját az új kultuszminiszternek, gróf Apponyi Albertnek az az átfogóbb, „nagy horderejű eszméje” képezte, „hogy a közép és kereskedelmi iskolák közreműködésével s a nagy közönség bevonásával a vidék nagyobb városaiban kulturális középpontokat teremtsen s így mintegy a művelődési eszközök decentralizációjával az egész nemzet szellemi nívóját emelje.”1 Tehát a döntő és megoldásra váró legfontosabb teendő — mint eddig is — a kulturális decentralizáció keresztülvitele volt. A képzőművészet területén ennek gyakorlatba való átültetésére több kísérlet és elképzelés született. Ezek egyike a Magyar Közművelődési Egyesületek Szövetsége megteremtését szorgalmazó Balogh Bertalannak az az 1907 februárjában, a Pesti Hírlap hasábjain közzétett javaslattervezete volt, amely az országot 12 kulturális kerületi egységre osztotta volna. Az elképzelés szerint — magába foglalva Pápa, Szombathely, Sopron, Komárom és Esztergom városait is — az észak-nyugati régió központjának Győrt szemelték ki. A régióközpontok elsődleges és legfontosabb feladatai közé tartozott volna, hogy az iskolák bevonásával és a saját erőforrások mozgósításával teret és lehetőséget biztosítsanak a helyi és a szélesebb hatókörű országos művészeti kezdeményezéseknek, bemutatóknak. Az újonnan elképzelt keretek között minden egyes érintett fél jól körülírt feladatokkal rendelkezett. A mindenkori kormány, mint központi irányító és döntéshozó szerv, évente köteles lett volna egy előre meghatározott és a költségvetésből biztosított összeggel hozzájárulni a nemes cél megvalósulásához. A kiállítások résztvevőinek, a képzőművészeknek is meg kellett hozni a maguk áldozatát, amennyiben a tárlatokon eladott műveik árából a korábbi 6 helyett 10 százalék „vonassék le a kiállítás céljaira”, aminek oka és magyarázata az, hogy az alkotóknak „be kell látniok, hogy a vidéki kiállítások rendezése aránytalanul több költségbe kerül, mint a fővárosiaké.”2 A megálmodott szerkezeti rend utolsó, ám nagyon is fontos szerepet betöltő láncszemei a városok voltak, amelyeknek „évi 100 koronát, tehát 3 évenkint, illetve kiállításonként 300 koronát kellene megszavazniok, hogy a költségeikhez hozzájáruljanak s ezzel le-205 i i
