Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/2. (Győr, 2010)
Tanulmányok - Mennyeiné Várszegi Judit: Dr. Kovács Pál (1808. július 1 - 1886. augusztus 13.) Válogatott bibliográfia
KOVÁCS LAJOS A GRÓF ÉS A VÉRBÍRÓ... Megszólal az éneklő hangú, zsidó jass: — Ja! Tudom már, melyik volt! Akinek rajta is maradt a nyakán a kötél, amikor elástuk. Hadd rothadjon vele együtt! — Nevetés. — A gyűrűért kár lett volna. Azután a háborúról beszélnek. Hármuk közül most az őrmesterképű beszél. Legtöbbet a sebesüléseit beszéli: — Amikor a bécsi kórházban feküdtem, jó dolgom volt. Igaz, ami igaz. Egy grófné ápolt. Annál jobb ápolást nem is kívánhattam volna. De amikor a győri kórházban voltunk, akkor egy zsidó rüfke járkált körülöttünk, nem nyúlt semmihez. Azt mondta a mamája, nem tűri az orvosságszagot. Hát meg is mondtam neki, hogy az a bécsi grófné nem rosszait semmi munkát sem, mert jó szívvel volt hozzánk. Csend. Erre nem felelt egyik sem. Egy idő múlva megtervezték a másnapi eljárást. — Itt van nálam a cédula. — Halljuk! — Ma sokat jelentettek fel. Van 17 biztos fogás. Ez újra szép pénzt jelent. Mennyi sarcot is róttak ki Szil községre? Ja, már tudom: százezret. Közbevág az orrhangú: — Gazdag község, kétszázezret is fizethetne. Később megtudjuk, hogy fél milliót kellett Szilnek fizetnie, azon felül minden marháját elvitték. Korlát valamit ír és számol. Egyszerre az őrmester pofájú hangosan felnevet. Eszébe jut, hogy milyen bolondos is volt ez a tegnapi nap. Emberei kint voltak az állomásnál. — Amikor elfoglaltuk, szép sorjában jöttek jelentkezni azok a marhák, úgy a régi módszer szerint: „Alásan jelentem parancsnok úrnak Rábacsanakról harminc emberrel a fehérgárdához.” Csak odaszóltam: „Üssétek a bitangot!”’ Úgy fejbe vágták, hogy kiloccsant az agyveleje. Jött a második, az is azzal dicsekedett, hogy fehérgárda parancsnok volt. Csak intettem. Hát persze, a marhák felültek a fehér szalagnak, és mind eljött magától a vágóhídra. Nevetés. Józsi egészen belesápadt az undortól. Hát ilyen emberek is vannak és ezek uralkodnak most, és ezek között van magyar is, aki elbánik a saját fajtájával. Mi lett belőlünk? Most aztán végleg elcsendesednek és nemsokára erős horkolás jelzi, hogy alszanak. Józsi és én suttogva kezdünk tanácskozni. Ha egyáltalában lesz kihallgatás, akkor van remény, hogy ép bőrrel kibújunk. De ha a tegnapi módszer szerint intézik el, akkor sötétek a kilátások. Sok mindent megbeszélünk. El is szundikálunk pár percre, de csak felváltva. Közben hajnalodik. Ötkor megszólal Korlát: — Gróf úr, tessék felébredni! Sietni kell, mert hosszú utunk van, és Számúelli már délben el akar utazni. Megmossuk arcunkat és kezünket. Az ajtókulcs kikerül az egyik bolsi párnája 195
