Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: Citeratípusok Magyarországon
ARRABONA 2010. 48/1. TANULMÁNYOK művészi szintű díszítése, de valószínűsíthető, hogy ezeket a hangszereket már sokkal inkább eladásra, és nem zenei alkalmazásra szánták, mert a fedőlap ilyen mértékű díszítése negatív irányban befolyásolhatja a hangszer akusztikai tulajdonságait. A fedőlapra erősített fogólap szintén tompítja a citera hangját, ezért ritkán, leginkább a salzburgi citerát másoló hasas típusoknál alkalmazták. Amíg a hasas citerák a salzburgi citerákhoz hasonlóan jellemzően zárt aljúak, addig a kisfejes típusok jellemzően nyitott aljúak és emiatt erősebb a hangjuk. A nyitott aljú citerákat leginkább asztalokon elhelyezve szólaltatták meg, és így az asztal még külön rezonátortestként felerősítette a citera hangját. A népzenei alkalmazásban a hangerő nagyobb jelentőséggel bírt, mint a tiszta hangzás. A húrtartó szegek elhelyezkedése a kulcsszögekhez igazodik. A tőke és a fedőlap találkozásához illesztik a húrpárnát, amely fémből készült. A húrokat boltból vásárolták, de régebben a pásztorok maguk állították elő a birka gégéjéből és a végbeléből, mert ez volt annyira erős, hogy elbírja a citerajáték során fellépő erőhatást, anélkül hogy elszakadna. A húrok dallamhúrokra, mellékhúrokra és bőgőhúrokra csoportosíthatók. Az érintőket vagy hallás után vagy egy már jól behangolt hangszer után, azt lemásolva szegelik fel a fedőlapra, illetve a fogólapra. Általában 4 és 8 között változik a dallamhúrok száma. A mellékhúrok száma változó, de általában több mint a dallamhúroké. A citerán az alaphang a teljes hosszában megpendített, magában rezonáló dallamhúr. A citerán állva szokás játszani. Ritkábban a lócán ülve, a citerát maga mellé teszi a játékos. A citerán rendhagyó módon asszonyok és leányok is játszottak. A citera tartozékai a verő, a nyomó és a hangolókulcs. Némely esetben ezek is megmaradtak a múzeumi példányoknál. A verő eredetileg kihegyezett tollszár vagy akácfa. A nyomó libatoll, vagy valami keményfa. A diatonikus hangsorú citeráknál használat közben marokra fogják és a hüvelykujjukkal szorítják le a húrokat, miközben a másik kezük mutató és hüvelykujja közé szorított verővel a húrokat pengetik. Kiegészített kromatikus hangsorú (duplakottás) citeránál a lazán marokra fogott nyomót a mutatóujj szorítja a dallamhúrokhoz. Ez a fogás lehetővé teszi, hogy a szabadon maradó középső ujj a második érintősor fölötti húrokra átnyúljon. A kromatikus hangsorú citerák elterjedésével kialakult a nyomó helyetti, ujjakkal való lefogás gyakorlata. Sárosi Bálint az 1960-as évek végén végzett terepmunkája során figyelte meg, hogy a virtuozitásra való igény miatt kezdett elterjedni a nyomó nélküli citera játéktechnika. (Sárosi 1998, 38.) Borsi Ferenc tanulmányában ismerteti a népi citerajáték technikai és előadói összetevőit, amelynek kapcsán elkülöníti egymástól a dél-dunántúli és az alföldi játékstílust. (Borsi 1998, 153.) Az alföldi játékban meghatározó elem a kísérő húrok által alkalmazott feszes ritmikai tagolás. Ezzel szemben a dunántúli stílusban egy oldottabb giusto lüktetéses csengő-bongó hangzás az elterjedt, amit „kapkodós” stílusnak is neveznek.4 Borsi Ferenc az alföldi játékstíluson belül még három területi egységet különít el: a dél-délkelet alföldit, az északkelet alföldit és a Tiszavidék középső szakaszára jellemzőt. Ezek közül a dél-kelet alföldi (Bihar, Békés, Csongrád, Bács-Kiskun) játékstílus citerahagyománya a legerőteljesebb és a leginkább sokszínű. Jellemző játéktechnikai elem a sorzáró díszítések és az előkék gyakori alkalmazása, illetve a határozott ritmizálás a kísérő húrokon. Borsi Ferenc szerint az első citeraegyüttesek szintén ezen a vidéken alakultak ki. (Borsi 1998,153.) Heintz Gyula leírása szerint 32
