Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: Citeratípusok Magyarországon
BRAUER'BENKE JÓZSEF CITERATÍPUSOK MAGYARORSZÁGON A Pest megyei Tökölön élő bunyevác és szerb lakosság egyáltalán nem használt citerát. A citera a környékbeli tanyákon kizárólag a magyarokra volt jellemző. (Deisinger 1952, 4.) A citerák a többi hangszerhez képest feltűnően nagy elterjedtségéhez feltétlenül hozzájárulhatott az a tény, hogy egyszerű, otthoni szerszámokkal már egy átlagos kézügyességű parasztember is elkészíthette. A citerát általában maguknak készítették a parasztok, de azért voltak híres citerakészítők is, akik aztán az egész környéket ellátták a hangszereikkel. A hangsor kijelölésével vagy egyénileg próbálkoztak, vagy egy jól sikerült citera hangsorát egy falécre átmásolták, ami később etalonként szolgált a citerakészítőknek. A Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárának kézirataiban a citera elkészítésének leírása messzemenően felülreprezentált a többi hangszerhez képest. A legegyszerűbb felépítésű vályúciterákat egy darab fából faragták ki. Amenynyiben a fej, a tőke és az oldalfal is egy darab fából van kialakítva, akkor monoxilitikus, azaz egy darabból készített hangszernek nevezzük. A legtöbbször juharfát, nyárfát és jegenyefát használtak, de előfordult még dió-, fenyő-, bükk-, hárs- és fűzfa is. A hasas citeráknál csak a keret készül egy darab fából. A citera fejét keményfából faragták: erre a legalkalmasabb a dió, a bükk vagy az akác. A citera fejrészét néha díszítették, de a tőkét soha. A fejrész díszítésénél jellemző az egyszerű csigaforma. A Sárosi Bálint által elterjesztett „kisfejes” elnevezés valószínűsíthetően tájnyelvi eredetű. Szintén elterjedt elnevezések még a kölökfejes, fiókos, babás, oldalfejes, vendégfejes. (Sárosi 1998, 31.) A kisfejes citerák egyik altípusánál állatfej ábrázolással díszítik a citerákat. A lófejes díszítésű kisfejes citerákat Ecsedi István szerint kizárólag a hortobágyi csikósok készítették. (Ecsedi 1952,134.) Az általam vizsgált dunántúli néprajzi gyűjtemények közül csak a mohácsi rendelkezik egy ismeretlen származású csikófejes citerával (ltsz.: 97.4.1). Az Alföldön a kiskunfélegyházi (ltsz.: 55.2210.1), a szegedi (ltsz. nélküli), az egri (ltsz.: 83.3.1), a debreceni (ltsz.: V.1929/17), a szolnoki (ltsz.: 55.175.1) és a szentesi (ltsz.: 72.3.1; 92.4.3; 92.4.1) néprajzi gyűjteményekben találhatók csikófejes citerák. Adunapataji (ltsz.: 68.125.1), a kiskunfélegyházi (ltsz.: 55.2212.1) és a szegedi (ltsz.: 74.66.1) citerákon erősen stilizált állatfej található, amelyekről nem állapítható meg pontosan, hogy milyen állatot akart a készítője ábrázolni. Még az is elképzelhető, hogy rosszul sikerült csikófejek. A szentesi néprajzi gyűjtemény citeráján (ltsz.: 92.6.2) viszont egy leginkább kutya vagy medveszerű állatfej látható. A csikófejes citeráknak a csikós pásztorrenddel való összefüggése nem szolgál magyarázatul a kutya- vagy medvefej alkalmazására. Mivel a kisfejes citeratípusoknak nincsenek néprajzi párhuzamai, ezért feltételezhető, hogy a csikósok védjegyeként alkalmazott csikófejes citerák mintájára kezdtek el egyéb állatfejeket kialakítani a citerákon azok, akik nem tartoztak a csikósok közé. A fejnek és a tőkének alapvető funkcióján kívül — ami a kulcsszögek és a húrtartó szögek rögzítése — feladata a citera alapsúlyának a növelése is, hogy játék közben el ne mozduljon. Az oldalfalakat fenyőfából vagy juharfából készítik. A hasas citera oldalfalát nem hajlítják, hanem kifűrészelik. A fedőlap szintén fenyőfa, amelynek igen jó a rezonáló képessége. A fedőlapra egy-két nagyobb vagy sok kisebb hanglyukat fúrnak, melynek akusztikai szerepe van. Ugyanígy a vékony fedőlap jobb akusztikai tulajdonságokkal rendelkezik, ezért ezt ritkán díszítik. Néhány, az 1970-es évek után készült citera esetében megfigyelhető a fedőlap dúsan faragott, 31
