Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: Citeratípusok Magyarországon
BRAUER-BENKE JÓZSEF CITERATÍPUSOK MAGYARORSZÁGON hangolás.” Ez utóbbinál az öt dallamhúr harmadik G húrját a stájerországi terc-alapú hangolás miatt stájer húrnak nevezték, mert a stájer dallamokat könnyebb volt rajta játszani. (Klier 1956, 90.) A magyarországi néprajzi gyűjteményekben található bécsi hangolású koncertciterákat ezért nevezték „stájerciteráknak” is. Békefi Antal szerint a citera típusú hangszerek az ókortól folyamatosan jelen voltak a térségben és így a legrégebbi hangszereink közé sorolja őket. (Békefi 1978, 367.) A passiaci Magyar Folklór Múzeum internetes oldala szerint egy IX. századi karkötő ábrázolása tekinthető a legkorábbi magyar citeraábrázolásnak. Azonban ezt a Staraya Riazanban talált ezüst karkötőt a kijevi múzeumban őrzik és XII. századi szláv zenészábrázolásnak tartják. Az oroszok a guszlit tartják a legrégibb orosz hangszernek, amelyről már a VI. századi görög források, Theofilact és Theopan művei is hírt adnak. Később a X. századi arab forrásokban Al-Maszudi és Ibn-Ruszta szintén megemlítik. Két morfológiailag eltérő típusa a kantelére hasonlító krylovidnye guszli (karos guszli), amely Oroszország északi részén Novgorod és Pszkov területén terjedt el, illetve a pszaltériumra hasonlító shlemovidnye guszli (sisak guszli), amely a kijevi Rusz területén volt elterjedt. Mivel a Staraya Riazan-i karkötőn látható zenész a két kezével különböző húrokat fog le, illetve a hangszer felépítése miatt az ábrázolt hangszertípus valószínűsíthetően a pszaltériumfélék csoportjába tartozik és nem a citerafélékhez.3 A középkorban, Mátyás király uralkodása idején magyar nyelvterületen szintén ismerték a pszaltériumot, vagyis egy bundozatlan és fogólap nélküli citeratípust, azonban ebből a cimbalmok és nem a fogólapos citerafélék fejlődtek ki. Sárosi Bálint kiemeli, hogy a citerának a magyar nép közötti elterjedéséről csak a XIX. század második felétől vannak értesüléseink. (Sárosi 1998,40.) Pávai István a mai, nálunk ismert citerát a XVII. század óta ismert alpesi Kratz-Zither leszármazottjának tartja. (Pávai 1993, 28.) A citera legkorábbi leírásának vélik Balla Antal 1774-es zeneelméleti írásának „Az Tombora és Czimbalom honnét vette eredetét” fejezetében olvasható részét: „A Czimbalom mellyel nálunk a tanuló Deákok s némely Parasztok élnek, ebbül vette eredetét (ti. a monochordonból) mivel csak az első vagy pedig két első húr le nyomatván ujj ujj consonans hangot ád az ö megrövidítéséhez képest, a többi pedig adja az harmóniát kivált ha már eleve a Consonans és harmóniát szerző hangok szerént vannak a többi hurok fel vonnyattattva.” (Balla 1774, 24.) Takáts Sándor ugyan nem érti, hogy miért nevezi Balla Antal cimbalomnak a citerát, de elfogadja, hogy a citera leírásáról van szó, ezért úgy véli, hogy a hangszertípus a XVIII. században már elterjedt volt. (Takáts 1926,28.) Borsi Ferenc szerint nem meglepő, hogy Balla cimbalomnak nevezi a citerát, mert a népi elnevezéseiben a Dél-Alföldön a citerát jellemzően tamburának, míg a tamburát (tök)citerának nevezik. (Borsi 1998, 182.) A leírás azonban úgy is értelmezhető, hogy az 1774-ben a diákok és ritkábban a parasztok által használt cimbalom egy olyan hangszerből eredeztethető, amelyet korábban kézzel pengettek. Ez a kézzel pengetett, fogólap nélküli, bundozatlan húros hangszertípus a pszaltérium volt, amely a XVII. században kezd eltűnni, illetve átalakulni a jellemzően ütéssel megszólaltatott cimbalommá. Viszont szintén Balla Antalnál olvasható a monochordon készítésének leírásában, hogy „csináltass egy üres Tombora formát, hogy a hang annyival inkább esmerhetőbb legyék.” (Balla 1774,23.) E leírás csak akkor értelmezhető, ha tudjuk, hogy a tambura kifejezés az 1940-50-es évekig a citera általános elnevezése volt az Alföldön. Ebből kifolyólag a vályú citera-27
