Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: Citeratípusok Magyarországon
ARRABONA 2010.48/ 1. TANULMÁNYOK forma hangszertípus XVIII. századi jelenlétével lehet számolni, viszont az elnevezése itt még a tambura, amely elnevezés az Alföldön mintegy kétszáz évig fenn is maradt. Bereczki Imre a Nagysárrét hangszereinek kutatása kapcsán írja, hogy az első biztos adat a citeráról az 1870-es évekből származik. (Bereczki 1958,1.) A debreceni néprajzi gyűjtemény hasas, diatonikus, citeráját (ltsz.: V.1926.21.) a leíró karton és a leltárkönyv adatai alapján Endrődi Sándor juhász készítette az 1870-es években. A győri néprajzi gyűjtemény hasas, diatonikus Mórichidáról származó citerája (ltsz.: N.66.10.136.) 1870 körül készült és 1960-ig használták. A hangszer hátlapján található felirat felsorolja az egymást követő tulajdonosok neveit. Herman Ottó a Somogy megyei Szántódról mutat be 1897-ből egy juhászok által használt, diatonikus hárfa citerát, ami a hasas citerának egy altípusa. (Herman 1897, 44.) Szintén Herman Ottó a Csongrád megyei Szentes környéki Peszéren 1898-ban már az Alföldre jellemző kisfejes citera típusát ismerteti. (Herman 1898, 55.) Az eddigi adatok tükrében feltételezhető, hogy magyar nyelvterületre legalább három fázisban érkezhettek a citera típusú hangszerek. Először a Kratzzither jelenhetett meg valamikor a XVII. század vége és a XVIII. század eleje folyamán. A vályúcitera formájú hangszertípust egy középkori, addigra már kiveszőiéiben levő, lanttípusú hangszer elnevezését átvéve tamburának nevezték el. A tambura mint citera, és a (tök)citora mint tambura elnevezések még az 1950-es években is használatban voltak, ezért valószínűsíthető, hogy sokáig szinonimaként éltek egymás mellett. Ebben az időszakban, 1689-1740 között nagyszámú német telepes érkezett a Dunántúl területére, először Baden-Würtenbergből (innen származik a későbbi egységes sváb elnevezésük), majd a későbbiekben főleg Hessenből és Bajorországból. Az általános vélekedéssekkel ellentétben a Mária Terézia és a II. József alatti telepítések főleg a Bácska és a Bánság területére irányultak. A bajor nyelvterületről érkezett telepesek ismerhették, és ebből kifolyólag magukkal is hozhatták a Kratzzither típusú hangszereiket, amelyek morfológiai felépítésüket tekintve rokoníthatók a legegyszerűbb felépítésű magyar vályú- vagy hasábciterával. A néprajzi gyűjtemények hangszerei között a hasas és a kisfejes típushoz képest kisebb számú vályúcitera egyenletes elterjedtséget mutat. A másik két típushoz képest nagyobb formagazdagággal bíró vályúcitera-típusok között megtalálható a nyitott aljú, diatonikus formától kezdve a zárt aljú kromatikus hangsorú, illetve a legfejlettebb formájú, jellemzően kromatikus hangsorú ún. „galambdúcos citera” forma is. Bár a legkorábbra datálható citerák a hasas típusba tartoznak, valószínűsíthető, hogy a vályúcitera-típus már a XVIII. században ismert lehetett magyar nyelvterületen. Erre utal az országos elterjedtsége és amorfológiai sokszínűsége. A citerák időrendben második magyarországi megjelenése a XIX. század elejére vagy közepére datálható. A néprajzi gyűjtemények hangszereinek vizsgálatából megállapítható, hogy a diatonikus hangsorú salzburgi- vagy hasas citerák legkésőbb az 1870-es években már a Dunántúlon és az Alföldön is elterjedtek. Az elterjedés nyugatról keleti irányban történt, és valószínűsíthetően az Alföldről került át Székelyföldre és onnan román nyelvterületre is. A későbbi évtizedekben az Alföld területén az ún. kisfejes citeratípus megjelenése kiszorította a hasas citerát, amely így a Dunántúl jellemző típusává vált. A gyorsabban fejlődő és az innovációkra fogékonyabb Alföld a népi építészet, a mezőgazdasági eszközök és más egyéb területek tekintetében is fejlettebb formákat mutat a konzervatívabb Dunántúlhoz képest. Ez a jelenség a citeratípusok kialakulásában és elterjedtségében is tetten érhető. 28
