Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)

Tanulmányok - Mészáros András: Csató Pál és a triumvirátus vitájának tanulságai

MÉSZÁROS ANDRÁS CSATÓ PÁL ÉS A TRIUMVIRÁTUS VITÁJÁNAK TANULSÁGAI

nem lehet kritikus, mert 1) erkölcsileg ingatag; 2) részrehajló, érdekek által vezetett; 3) bérenc, és ezért nem gondolkodik, nem hisz, nem hall és nem érez (=zsoldos); 4) mindezt misztifikálja és a fentiek ellenkezőjének álorcájában tetszeleg.15

Csató elutasítja ezt a kiindulópontot, miszerint az írók munkásságát általában, és az övét kivált, bizonyos erkölcsi kritériumok alapján lehetne elbírálni. Szerinte „az egész világ írói legnagyobb többségének az írói pályára kisztető és azon fenntartó főbb rugói ezek: hiúság (becsvágy), kenyér (pénz, hivatal) és szenvedélyek... Azt hiszem mi írók valamennyien tudjuk, hogy a tudomány előbbre vitelén, a művészet gyarapításán, az igazság földerítésén, s így közvetve a haza s az emberiség javán kell dolgoznunk, különben nem is várhatnánk iratunknak semmi tetemesb sikert vagy maradandó becset; de hiszen ezek csak messze célok, erkölcsi törvények és szabályozó eszmék, nem pedig rugók”.16 Vagyis Csató nem az eszmények és az irodalom felől, hanem az irodalmár helyzete szempontjából közelítette meg a problémát. Még pontosabban: az irodalmárt leszállította arról a talapzatról, amelyre a romantika emelte, és helyette az irodalmárt, mint polgárt állította elénk. Akkor pedig az irodalmi élet legnagyobb ellentmondásai nem abból fakadnak, hogy ki mennyire viselkedik férfiasán, hanem abból, hogy egyáltalán létezik-e irodalmi élet és közélet, hogy az irodalmár létét megalapozza-e saját irodalmi tevékenysége, és hogy ez az irodalom (működésében és működtetői révén) milyen mértékben emancipálódott a rajta kívül álló társadalmi jelenségektől (főként a politikától). Ebből a szempontból pedig jelentősen megkérdőjeleződnek „Ochtinay” és a triumvirátus aggályai Csató moralitásával szemben. Ha az irodalmár léte a vita tárgya, akkor a moralitás feszegetése csak üres szalma cséplése. A moralitás ugyanis az erkölcsi jóra, tehát egy transzcendens eszmére vonatkozik. Közvetlenül azonban nem alkalmazható akkor, amikor az erkölcsi helyességről, vagyis egy konkrét tett elbírálásáról van szó. Itt ugyanis már számba jön a célszerű viselkedés, a helyes eszközmegválasztás, a kompromisszumok kötése is. Vitában csakis az erkölcsi jóra hivatkozni egyet jelent a demagógia eszközeinek alkalmazásával. Nem beszélve arról, hogy a demagóg mindig meg van győződve saját „igazsága”, és ennélfogva morális felsőbbrendűsége felől. Ez világlik ki abból a követelésből is, mely szerint „a magyar literaturának is szüksége van arra, hogy lelkiismeretlen írói nyilvánosan megszégyeníttessenek s levegője, mely idő óta charakterveszélyes kezd lenni, megtisztíttassék”.17 Ha nem is említjük az ilyesfajta tisztogatások mindenkori illegitim jellegét, valamint azt, hogy a puristák saját előfeltevéseikkel kerülnek szembe (hiszen immoralitást követnek el a moralitás nevében), akkor is fennáll még az a könnyen azonosítható tény, hogy kritika helyett polémia, elemzés helyett ítélkezés folyik. A triumvirátus ezt persze tudta és be is vallotta, de Csató ellenvetését — miszerint „a személyes Charakter nem tartozik a literatura körébe” — elutasították, mondván, hogy ez az érv Csató esetében „semmiképpen sem alkalmazható”. Valószínűleg azért, mert megértő kritikával csak az elvbarátok illethetők, míg az ellentábor tagjaival szemben az „Ochtinay” által kifejtett eljárás alkalmazandó.

23