Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Mészáros András: Csató Pál és a triumvirátus vitájának tanulságai
ARRABONA 2009. 47/2. TANULMÁNYOK Csató a vitában egyértelműen az irodalom és az irodalmárok személyének „köznapivá” tételéért harcolt. Ez nem sikerült neki, ami nemcsak az ő elégtelen képességeinek, vagy a triumvirátus erejének számítható be, hanem annak a társadalompolitikai fejlődésnek is, amely e régióban lehetetlenné tette az irodalom teljes emancipálódását. így aztán az irodalmárok vátesz-szerepe és politikai tevékenysége vált szabályszerűvé, nem pedig az esztétikum kultiválása, amely szinte mellékes feladattá fokozódott le. A triumvirátus Csató elleni első két kifogása — jellemingatagságból, valamint érdekmeghatározottságból adódó képtelensége arra, hogy kritikus lehessen — a fentiek nyomán alapját veszti. A harmadikra való tekintettel Csató ajánlja egy „közerejű írói charta” bevezetését. Ez szerinte kiküszöbölné a vitákból a fölös személyeskedést, és megszabná az erkölcsi ítélkezések határait. Vagyis: az elbírálás ne az író „zsoldos” vagy „független” mivolta alapján történjék, hanem egyedül és kizárólag szellemi produktumának az elemzése által: „Azon személyes tulajdon, melyet az íróra annak munkájából erkölcsileg elegendő okkal rábizonyíthatok, általam felhozható s reáruházható; de több semmi esetre nem... Már pedig az írásban mindenkor és szükségképen legerősebbek s legközelebb munkálkodnak az észbeli v. értelmi tehetségek, a szív- s charakterbeliek pedig csak távolabbról és gyengébben: tehát általában az írónak munkájából csak észtehetségére s a felvett tárgybani tudására lehet mindenkor és biztosan következtetni, a szív- és charaktertulajdonokra csak felette homályosan és kétesen, az író megelőzött egyes tetteire, polgári viszonyaira vagy testi tulajdonaira pedig épen és teljességgel nem... a sejdítés maga nem elég az ítéletnek kimondására, hanem erkölcsi meggyőződés kívántatik, még pedig magából a munkából merített; különben az írói köz szabály ellen vétkezünk...”18 Ezen „írói charta” vagy „írói morál” tételezése és létrehozása Csató szerint elvezethetne oda, hogy pontosan kijelölhetővé válnának a határok az író tevékenységétől elválaszthatatlan — tehát publikus — és az írók személyi létéhez tartozó — tehát nyilvánosságra nem hozható — tulajdonságok között. Mindezt pedig nem az írónak, mint egyénnek, hanem az írói közösségnek az érdekében ajánlja. Mert az állandó személyeskedés és erkölcsbíráskodás nemcsak az érintett személyeket lehetetleníti el, hanem meg is bénítja a kommunikációt azon a társadalmon (az írói társadalmon) belül, amelynek létjellemzője az információ- és értékcsere. Az önmisztifikáció Csató elleni vádpontjára egyébként választ adnak a fent leírtak, másrészt azonban az a tény is, hogy a vita személyeskedései mind ide vonatkoztathatók. Mindkét oldal a másik fél lejáratásával igyekezett magát jobb fényben feltüntetni, és ebben Csató legalább olyan mester volt, mint a triumvirátus tagjai. Kivételt talán csak az képez, hogy a triumvirátusnak ebben a manipulációban hatalmas intézményi eszközök álltak a rendelkezésére. Szembeötlő e szempontból a vita elmérgesedésének megdöbbentő „filozófiátlansága” is, mert személyi sértődéseken túl egyedül „csakazértis”-eken alapult. Homályba veszett minden logika, megfontolás és tapintat, amit Csató az „írói chartával” kívánt elérni. 24
