Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Mészáros András: Csató Pál és a triumvirátus vitájának tanulságai
MÉSZÁROS ANDRÁS CSATÓ PÁL ÉS A TRIUMVIRÁTUS VITÁJÁNAK TANULSÁGAI Mészáros András CSATÓ PÁL ÉS A TRIUMVIRÁTUS VITÁJÁNAK TANULSÁGAI Csató Pál neve abban az összefüggésben szokott felmerülni Kovács Pállal kapcsolatban, hogy Kovács az ő hírlapi támadása során mondott le akadémiai tagságáról. De mi is volt ez a „támadás”? Nos: 1839 novemberében jelentették be, hogy Kovácsot kinevezték az akadémia nyelvtudományi osztályába rendes vidéki tagnak. Ugyanezen év december 2-án Csató a Hírnök c. pozsonyi lap „Magyar hírlapok heti szemléje” rovatában ezt írta: „De micsoda munkája van Kovács Pálnak, mely őt (tisztelet becsület orvosi tudománya és praxisa iránt) philologiai rendes taggá választhatóvá tette? Víg elbeszéléskék és egy egyfelvonásos vígjátékocskák (...) még senkit fel nem jogosíthatnak a philologiai r. tagság követelésére, már csak azért sem, mivel (...) a magyar academiának nyelvtudományi osztálya van ugyan, de poétái osztálya tudtomra nincs. Philologiai tudományok alatt szorosan nyelv- és még aesthetikai tudományokat értünk. (...) Ilyen munkája pedig K. P. úrnak nincs.”1 Ez volt tehát a „támadás”, aminek nyomán Kovács Pál — rendkívül korrekt módon — visszalépett a tagságtól. Ezt aztán a lap december 30-i számában Csató így kommentálta: Kovács „az opinio előtt lépett vissza, nem az én haragom vagy szeretetem előtt.” Ki is volt ez a Csató, akinek a nevét kevesen ismerik. És ez nem azért van így, mert talán a reformkor irodalmi csatározásainak egyszerű mellékszereplője lett volna. Éppen ellenkezőleg: ő volt az, aki a triumvirátussal —Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc — folytatott polémia élére állt. Ennek következményeként „felejtette ki” őt irodalomtörténetéből Toldy. Csató azonban nem szorul utólagos védelemre. Irodalomtörténeti rehabilitációját más-más szemszögből két különböző korban Beöthy Zsolt és Schmidt Edith Erzsébet már elvégezték. (Beöthy 1883; Schmidt 1941) Előadásom témáját tehát nem Csató személyisége, mint inkább a triumvirátussal folytatott vitájának eleddig figyelembe nem vett tanulságai képezik. Azt mondtam ugyan, hogy Csató személye nem tárgya értekezésünknek, néhány szót mégis szóljunk életéről, mert egyes összefüggések így áttekinthetőbbekké válnak. 1829-ben köszönt be az irodalomba (többek között egy Béranger-fordítással), majd Az elementáris oktatásnak nevelésbeli principiumjai2 című értekezésért 1831-ben akadémiai írnokká, 1832-től pedig levelező taggá választották. A Jelenkor első, névtelenül megjelent vezércikkét3 ő írta, és benne az alkotmányos haladást köszöntötte. Később, a híres-hírhedt polémia során hivatkozik is erre az írásra azzal, hogy ő már akkor Széchenyi reformelképzeléseit támogatta. A magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők4 című értekezése pályadíjat nyert. Csató tehát egyszerre jelentkezett íróként, publicistaként és nyelvészként. De őt a szépirodalom vonzotta leginkább. Egy rövid — és pénzügyi okokból kényszerű — vidéki kitérő után visszatért Pestre, és a triászhoz csatlakozott. Több lapnak is dolgozott. A francia irodalom lelkes híve és terjesztője (esztétikai írás a vaudeville-ről, Hugo-, Dumas-, Scribe-fordítások). Novelláival (pl. a Szerelemmel nem jó játszani) nagy lépést tett a lélektani elbeszélés felé. A drámaírással is megpróbálkozott: a romantikus stílussal szemben 19
