Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Horváth József: Házasság, család, gyermek Győrött a XVII. században a végrendeletek tükrében
HORVÁTH JÓZSEF HÁZASSÁG, CSALÁD, GYERMEK GYŐRÖTT A XVII. SZÁZADBAN... Az ügy utóéletének ismeretében — a testáló három évvel később új végrendeletet tett, melyben már sem férje, sem annak lánya nem említtetnek, hanem egyedüli örökös az ő öccse, akiről korábban egyáltalán nem esett szó (Horváth 1995, 131-132.) — az eset egyedinek tűnik, de mindenképpen figyelmeztet az árvák és a mostohagyermekek sorsának veszélyeire. Hozzá kell tennem azonban azt is: vannak olyan testálok, akik teljesen „egy sorban” kezelik saját, illetve mostohagyermekeiket a vagyon elosztásánál. Az 1626-ban végrendelkező Nagy Mihály például külön is kihangsúlyozza, hogy amíg a gyermekek élnek, a ház az övéké legyen, „az magam saiatie ugj az mostohamiis"-,107 az 1648-ban Fonszantt János özvegyeként testáló Fekete Katalin pedig vagyontárgyai nagyobb részét anyja, valamint mostohalánya között rendeli felosztani (Horváth 1996. 144-145.). A mostohagyermekek helyzetének ismeretéhez érdekes adalékokkal szolgálhatnak azok az esetek, amikor a testáló szól mostohaszüleiről. Aligha lehetett rossz emléke mostohaszülőjéről annak a testálónak, aki számára értékes hagyományt tesz: a már említett Oppicz János 1641-ben Bécsben élő mostohaanyjának egy aranyos poharat hagy, „aky oly formán chinalt, mint égi kelyheczke.” (Horváth 1996, 79.) De találunk olyan végrendelkezőt is, aki kifejezetten dicséri mostohaapját; az 1633-ban végrendelkező Laky Grebechy Évát idézzük erről: „... nem mint Mostoha Atya tartott, táplált, es gondunkat viselte, minden előmeneteles dolgainkban, dicheretessen es Istenessen, Hanem kegyes Atyay gonduiselessel es nyughatatlansaggal forgatta ioszagunkat es őregbitötte, Es igi io gonduiselese alatt leuen, táplálásunkban nyugodalmat adott es Szerzett, kiben mind Istenünk szolgalattyara, s mind hazj aprólékos dolgainkra reá érkeztünk... ”108 A felnőtt gyermekek sorsának lehetőségeit bemutató példák után szeretnék röviden kitérni a még meg nem született gyermekek helyzetére is! Amint arra már utaltam, 17 olyan végrendelkezőt számolhattam össze, aki a testálás időpontjában gyermeket várt, vagy legalább is felesége azt remélte, hogy terhes. Forrásaink szóhasználatából egyértelműen kitűnik, hogy a magzatot élőlénynek tekintették, akivel az öröklés szempontjából is számolniuk kell! Gyönyörűen fogalmazta meg ezt Panda Zabo Márton 1621-ben kelt testamentuma: ő minden — a hagyományok után megmaradó — vagyonának felét feleségének hagyja,, felet az giermekimnek, az egyik germekem it ez uilagon uagion, az másik az Anya meheben, ha egyknek hota történik, az másikra maradgiorí’.109 Az ilyen rendelések döntő hányada férfi testálótói származik; ritka kivételként említhetem az 1655-ben Kanducz Mészáros Simon házastársaként végrendelkező Chapo Rosina asszonyt, aki elmondja: „Mittel Isten akarattyabol ezen njaualjamban terhes uagiok, melljet remenlek hogy idejere ualo, es ha uilagra leszen tülem sföl neueli Isten”, a férjének adott 900 forint fele legyen a gyermeké; és rendelkezik erről az összegről azon esetre is, „hapedigh gyermekem megh halna auagy halua lenne”.110 Forrásaink egyértelműen bizonyítják, hogy testálóink várták a gyermek érkezését, és a magzatot már mintegy családtagnak tekintve gondolták át az öröklés további menetét. Az 1617-ben végrendelkező Nagy Mihály például több vagyontárgyat is hagy feleségére, Ilona asszonyra, „ki most éntűlem térhessen marad, őrá és az én gyermekemre (az Úr Isten ez világra békével adván)...”; Gregor Myglicz pedig, „minthogy gazdámasszony azt remeli magában, hogy terhes volna, ha Isten magzatot ad nekie”, úgy annak hagyja házának és egyéb vagyonának felét. (Horváth 71