Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kiss Melinda: Az emlékezés színei Giczy János festészetében
KISS MELINDA AZ EMLEKEZES SZÍNEI GICZY JANOS FESTESZETEBEN Kiss Melinda AZ EMLÉKEZÉS SZÍNEI GICZY JÁNOS FESTÉSZETÉBEN Giczy János soproni festőművész 1957 óta jelentkezik önálló tárlatokkal és vesz részt csoportos kiállításokon országszerte. 2008 áprilisában, a művész 75. születésnapja alkalmából nyílt kiállítás a soproni Lábasházban. A tárlatra az 1980 után készült jelentősebb alkotásaiból válogattunk — természetesen a teljesség igénye nélkül. Eddigi, több mint 50 évet felölelő munkásságát fémjelző alkotásait szemlélve egy vezérfonal bizonyosan nem változott, és úgy gondolom, ezután sem fog: a kifejezőeszközök természetes és intuitív használata. E kijelentéssel tulajdonképpen festészete jellemzi magát a festőt is. Következetesen természetesnek maradni oly módon sikerülhet az alkotónak, ha csak akkor és olyat hoz felszínre, illetve láttat önmagából, ami éppen akkor és úgy intuitíve jön. Giczy tud erről: „...a kép festődik. Bár azt hiszi az ember, hogy ő festi, de gyakran rá kell jönnie, hogy valami másféle hatalom is beleszól a munkába. Először a véleden. Egy kép akkor jó, ha ez az ördöngös valami is benne van, a másikkal: a szabálytalannal együtt. Egyik sem tervezhető és nem kiszámítható. Velük valamilyen üzenet érkezik valahonnan. (...) Egyszer csak festeni kell valamit, mert jött egy belső üzenet. (...) Nekem jórészt az otthon küldi ezt az üzenetet.’’(Giczy 1998,37.) Giczynél az otthon a színekkel, formákkal, jelképekkel együtt egy teljes világkép megvalósulása. A gyermekkori környezet és hagyományok, a Sopron környéki táj, szülei, nagyszülei, a paraszti életmód, a természettel, a földdel bensőséges kapcsolatban élő ember, a földműves, szőlőműves ábrázolásából épülnek fel a képi témák. Mindezekhez hozzátartozik a falu és a természet egymásrautaltsága, a fáradságos munka, melynek szimbolikus gyümölcse a búza és a szőlő. Értelmezésük azonban bonyolultabb annál, hogy néhány mondatban összefoglalhatnánk. Giczy János legtöbbet alkalmazott festészeti technikája az olajtempera és az akvarell. Nagyobb formátumú képeit általában olajtemperával farostra vagy fatáblára festi, míg kisebb volumenű műveit, tájképeit akvarelltechnikával készíti. A temperaképek fénytelen és testesebb jellege keményebb, freskószerű hatást eredményez. Giczy témáihoz a temperatechnika (olajtempera, guache) jobban illik, mint a finom, lágy átmeneteket képező fényes olajtechnika. Ábrázolásmódját tekintve a figurális festészet műfaján belül marad, de a hagyományos képformálást megtörő avantgárd irányzatok is hatottak festői világára. Saját leírása alapján a kezdeti időkben a késő nagybányaiak szellemében festett, szabadban vagy műteremben mindig a látvány, a modell után. (Giczy 1997, 77.) Mestere, Jakuba János festőművész Réti István és Rudnay Gyula tanítványa volt. Az előbbi művész a nagybányai művésztelep egyik alapító tagja, az utóbbi az alföldi iskola, a posztnagybányai stílus meghatározó képviselője volt. Folytatva a hagyományt, Jakuba témavilága is a szülőföldből, az ember és a táj meghitt, szoros kapcsolatából építkezett. Nemcsak a témában, hanem a színhasználatban is példaképre találhatott Giczy, hisz a tört színekben, az atmoszférikus tónusfestésben fellelhető kifejezőerő fontos elemei képi világának. Több, művészeti stílusát elhelyezni, meghatározni próbáló tanulmányban analógiaként említik a hódmezővásárhelyi művésztelep törekvéseit, bár Giczy modora, munkaprogramja hasonlatos a vásárhelyi iskoláéhoz, a „rokonság nem vérszerinti” hisz más közeg hatása alatt fejlődött. (Salamon 1982,16.; Dávid 1974, 22.) 225
