Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Kiss Melinda: Az emlékezés színei Giczy János festészetében
ARRABONA 2009.47/ 1. TANULMÁNYOK Giczy festészetében a vásárhelyi iskola formai hagyományait követő analógiánál lényegesebbek a különbségek: ikonográfiái szinten az alföldi tanyasi világ helyett a kisalföldi falusi életmódból meríti témáit. (Salamon 1982,17.) A szülőfalura, Alszoporra konkrétan utaló, többször megjelenő szimbolikus motívum például a harangláb, mely „egykor az élet folyamatosságát jelentette.” (Giczy 1997, 25.) A vásárhelyi iskolához képest további fontos eltérés a képek mögöttes tartalmában, az ikonológiai értelem síkján rejlik. A látvány elsődlegessége helyett a konnotatív mondanivaló kerül előtérbe, mely Giczynél szinte ránehezül a képtárgyakra. A falusi, paraszti életmód bemutatásán túl szimbólumértékkel, valamint attribútum-jelleggel ruházza fel a különböző használati tárgyak: virágok, búzakalász, szőlő képi motívumait. Festészetét ezért a szimbolikusjelképeket használó ábrázolásmód határozza meg. A mesterek útmutatásán és a formai hagyományokon túl egy olyan ikonológiai szempontú, meghatározó jelenség fedezhető fel Giczy festészetében, mely nem tanulható vagy elleshető, sőt nem is választható: a személyes érintettség, a témához fűződő bensőséges viszony. Egy életmód, egy környezet és táj dokumentarista bemutatásához elegendő lenne, ha külső szemlélőként tanulmányoznánk a látványt. Hangulatának megidézéséhez már szükség van egyfajta érzékenységre, beleélő képességre. Ellenben egész másként láttat az, aki olyan látványból (élményből) fest képet, melynek önmaga is részese, átélője volt, sőt személyiség-, világkép- és életmódformáló (-fejlesztő) erővel hatott rá. Az ember életében ilyen lehet a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföld: „A magam teremtette világhoz kétféle módon kötődöm. Részint — és ez természetes — nagyon személyes viszonyban vagyok vele. De ennél többről van szó! Mert nemcsak lefestettem valamit, hanem majdnem minden képem a szülőföld, a táj, a családunk valamilyen emlékképe, mása.” (Giczy 1998,37.) Az érzéki benyomásokon alapuló képszerű és az érzelmek felidéződésében megnyilvánuló emocionális emlékezésre, bonyolult agyi, idegrendszeri folyamatok által képes az ember. A személyes érintettség pedig tovább erősíti a bevésés és felidézés képességét, valamint hatását a jelenre. Az emlékezésnek nem az a célja, hogy felidézgesse a múlt idillikus vagy bizonytalan állapotát, kellemes vagy kellemeden élményeit. Ennél fontosabb a jelenben betöltött meghatározó szerepe, hisz mindig abból gazdálkodunk, és arra építünk, amit már egyszer megszereztünk. A személyes érintettségen túl társadalmi vonatkozás is hozzáadódik a képek mondanivalójához. Giczy már fiatalon, útkereső időszakában olyan aktuális társadalmi feszültségekkel találkozott, melyek lassan festői világát is átitatták. A veszélyeztetettség és aggódás életérzése volt ez — ahogy ő maga nevezi —, a hagyományos életformák lassan eltűnnek, a falvakból városokba vándorolt, gyökerüket vesztett emberek sokasága kiszakadt valami régtől összetartó természetes közösségből. Az ősi értékrendeket megőrző paraszti világ eltűnésével, átalakulásával az említett értékek is megbomlottak. (Giczy 1997, 77.) A falusi ember önmagával, a természettel, a világgal kötött ősi harmóniája, melyet gyermekkorában a művész megtapasztalt, kihalófélben van. Az eltűnés, felbomlás felértékeli az emlékezést. Egy világ, ami elmúlik, ahogy az emberéletek tünedeznek, a hiteles emlékezet is fogy. Giczy egy olyan alternatívát kínál fel képein keresztül, mely ez utóbbira, az emlékezetre helyezi a hangsúlyt. A világból az válik igazán fontossá, amit a benne élő emberek személyes élményeiken keresztül megőriznek, és tovább tudnak adni. 226
