Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Almási Tibor: Évről-évre. Fejezetek Győr képzőművészeti életéből. III. 1903
ALMASI TIBOR ÉVRŐL-ÉVRE FEJEZETEK GYŐR KÉPZŐMŰVÉSZETI ÉLETÉBŐL III. 1903 rülmény az, a mely legnagyobb fontosságot kölcsönöz neki és mely e helyütt főkép kidomborítandó és hangsúlyozandó.”46 Szemben a Győri Hírlap „dicshimnuszával”, a keresztény beállítottságú Dunántúli Hírlapban Bihar Jenő már egészen más hangvételt ütött meg. Először is kifogást emelt az ellen, hogy a kiállítás „Győrváros kulturképe” bemutatásának igényével lépett fel és propagálta magát, miközben Győr városát és alkotóit alig lehetett felfedezni a tárlaton: „A mi erőnk saját munkánkban s tudásunkban rejlik, melylyel városunkat a vidék fölé emeltük. És becsesebb előttünk az igénytelen festmény, melyet elődeink keze bízott a vászonra s városunk földjéből egy darabot jelképez, mint gazdag tárháza a más hazájú, más érzelmű művészek alkotásainak.”47 A szerző élesen bírálta a szervezőbizottság tagjait azért, mert a tárlatba nagyrészt olyan mitológiai tárgyú festményeket, „külföldi tájrészleteket” és „családi arczképeket” ábrázoló műveket válogattak be, amelyeknek „egyedüli hivatása a műtárlaton, hogy művészeknek s fejlettebb érzékű kritikusoknak tanulmány tárgyául szolgáljanak,” és nem az, hogy „a középosztály embere elmerüljön” szemlélődésükben.48 A képzetlen, egyszerű tárlatlátogató „zűrzavarát” csak fokozza, hogy a „műtárlat rendszer nélkül állíttatott össze, hacsak nem rendszernek csúfoljuk — mondja Bihar Jenő hogy a képeket a tér szerint, a jelentkező üres hely kitöltésére helyezték el. Mert csak így magyarázható, hogy a szent képek közrefogják a táj- és városrészleteket, az arczképeket s a frivolitást, csak így érthető, miért lettek összehányva egy tájékozhatlan chaosba a különféle iskolák alkotásai s miért választja el egyes mesterek műveit más irányú festmények sorozata.”49 A negatív észrevételek sorából a legsúlyosabb az volt, hogy a tárlat „kritika nélkül készült,” ami azt jelentette, hogy a rendezők inkább lemondtak egy-egy rangosabb mű megszerzéséről „csakhogy utánjárniok ne kellessék,” ám „befogadtak” kevésbé színvonalas alkotásokat „csakhogy a visszautasítás kellemetlenségeit kikerüljék.”50 A győri műtárlattal összefüggő elmarasztaló véleményét a Dunántúli Hírlap a kiállítás bezárása után publikált néhány soros közleményben összegezte: „Tegnap zárult be a csekély eredményű győri műtárlat ajtaja a vármegyeházán. E műtárlat, mint azt a közönség által hideg viselkedése megmutatta, czélját nem töltötte be, melynek kellemetlen érzését a rendezőség sem volt képes levetni, mert az ígért felolvasásokat is felére szorította össze. Nagy tanulsága e tárlatnak, hogy nem elég a drága dolog, ha azt a közönség szívének nem tesszük értékessé. Hisszük, hogy e műtárlat tapasztalatait követve jövőben annál könnyebben biztosítják a sikert.”51 A Dunántúli Hírlapnál sokkal sarkosabban és egyértelműbben fogalmazta meg bírálatát az ellenzéki Győri Napló, amely a kudarc egyszemélyes felelősét Rumy Sándorban, a Győri Hírlap szerkesztőjében, a kiállításrendező bizottság tagjában jelölte meg: „A győri műtárlatot még a múlt vasárnap becsukták. Kimúlása csöndes volt. Rövid élete iránt a közönség semmi érdeklődést sem mutatott. Sokan azt sem tudták, hogy létezik a műtárlat. A rendezőség köszönje meg a műtárlat bukását Révész (Duval, Rumi, Rumy) úrnak, aki mint rendező bizottsági tag a sajtót sohasem értesítette a tárlat létezéséről.”52 Ha az 1903-as győri műtárlatról objektív képet szeretnénk nyerni, az igazságot — mint általában az esetek túlnyomó részében — ez alkalommal is a középúton kell keresnünk. A kívülálló szemszögéből úgy tűnik, hogy a kiállítást felmagasztaló, dicsérő szavak, de a ledorongoló kritikai észrevételek is jócskán 215
