Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)

Tanulmányok - Brauer-Benke József: A peremgyűrűs furulya

BRAUER-BENKE JÓZSEF

A PEREMGYŰRŰS FURULYA

cigánysággal vagy korábban, a faluközösséghez tartozó, de az életmódjából adódóan mégiscsak kívülálló pásztorokkal elégítették ki. Bár komoly létszámú magyar anyanyelvű pásztorság is ismert, ám a XVII. században, a török kiűzése idején nagyszámú szlovák és román anyanyelvű pásztor érkezett az Alföldre, akik később a magyar nyelvű környezetben elmagyarosodtak. Az elmagyarosodás nyilvánvalóan több generáció alatt ment végbe és az általuk használt eszközök és hangszerek elnevezései meghonosodhattak a magyar nyelvben. Ennek alátámasztására szolgál, hogy a nyelvészet éppen a román és a szlovák nyelvekből származtatja a furulya szavunkat. (TESZ 1967, 992.) Abban a földrajzi környezetben viszont, mint Erdélyben és Moldvában, ahol a magyarságnak biztos megélhetést a pásztorkodás jelentett, ott nem véletlen, hogy tovább élt a régi magyar kifejezés, a sültü.

Manga János 1956-ban a Gömör megyei Rudnán kutatva jegyezte le, hogy a furulyát a juhászok használták, ritkábban bodzafából is készítettek maguknak, de leginkább vásáron vették és az első világháború után lassan elhagyták. Már az 1900 években sok juhásznak volt klarinétja. (Manga 1956, 91.)

A Hortobágyon az 1950-es években a pásztorrendek közül elsősorban a juhász furulyázott, mert a kondás inkább klarinéton játszott, a gulyás inkább tamburázott (a citera helyi elnevezése) vagy klarinétozott, „a csikós nem muzsikált, nem ér rá a lóháton”. De a módosabb juhász már itt is inkább klarinéton vagy tárogatón (Schunda-tárogató) játszott. (Ecsedié.n. 137.)

Manga a Pest megyei Csőváron szintén megfigyelte, hogy a furulyán csak a juhászok játszottak, a kondások inkább a dudával bíbelődtek. (Manga 1952, 2.)

A Pest megyei Tökölön a délszláv bunyevác eredetű lakosság körében is leginkább a pásztorok játszottak furulyán, de a magányosoknak is volt. A kocsmába és a fonóba régen csak a fiatalok jártak és az öregek furulyáztak nekik. (Deisinger 1952c, 4.)

További kutatást igényel a kérdés, hogy a honfoglaló magyarság hozott-e magával peremfúvós vagy magrés típusú ajaksípokat, vagy a már itt élő népcsoport-töredékek által ismerte meg e hangszertípust? A furulyákkal kapcsolatban több szerző által is citált, a Magyar Nemzeti Múzeumban található 30-40 ezer éves, a Bükk hegységben, Istállóskőn előkerült paleolit medvecsont sípok közül a zárt aljúakat a sípok közé kell sorolni, és az alul-felül nyitott, üreges csontból készített egy ujjnyílással rendelkező hangszer tekinthető csak peremfúvós furulyatípusnak. Azonban a koruk miatt semmi közük a magyarsághoz. Anthony Baines ugyanilyen típusú, felső-paleolit időszakból származó állati csontból készült síp típust említ a Pirreneus hegységből. (Baines 1977, 172-173.)

Az 1959-ben a szőnyi ásatások során előkerült, a III. századból való bronzlemezzel fedett csontfurulya, amennyire a képről megállapítható egy peremfurulya típus. (Keresztury-Vécsey-Falvy 1960,10.)

A Magyar Zenetörténet Képeskönyve szerint a Nemzeti Múzeumban VI-VII. századi avar kori sírokból előkerült, kettős furulyát őriznek. (Keresztury-Vécsey- Falvy 1960, 13.) A képen látható 2+4 ujjnyílással rendelkező furulyáról a felső állású szélcsatorna nyílások alapján megállapítható, hogy az a magrés furulyatípusba tartozik. A kettős furulya két csövén 4 ujjnyílás látható, de a jobb kézre eső cső jóval hosszabb. A legalsó ujjnyílás a többitől kissé oldalra helyezkedik el, ami megszokott

189